Történelmi regényt írni soha nem könnyű feladat. Az éles szemű írónak ilyenkor nem csak a választott korszak háttéranyagát kell szorgalmas méh módjára egybegyűjtenie, hanem kreálnia kell egy fő karaktert is, akit majd végigvonultat az eseményeken, akin keresztül elmesélheti a múltat. Ám időnként a sors az író elé veti a tökéletes alapanyagot, mindannyiunk legnagyobb szerencséjére.

Néha szükség van tehát olyan hősökre, akiket a nagy nyilvánosság még nem ismer, teszem hozzá, igencsak méltatlanul. Vakulya Norbert ott húzta be első zseniális ötletét, hogy rátalált az elfeledett Nopcsa báróra, a magyar főúrra, aki nem átallott élete során annyi kalandba belekeveredni, ami egy egész estét film forgatókönyvének is sok lenne. A Vihar Erdélyben egy szórakoztató kalandregény, amely a valóságon alapul.

Báró Nopcsa Ferenc egy olyan figura, aki a századelőn már-már népmesei elemeket megszégyenítő módszerekkel igyekszik kifürkészni az ellenség szándékait, és próbálkozásai során, amelyekkel fáradhatatlanul igyekszik figyelmeztetni a magyar hadakat a rájuk váró veszedelemre, pontosan népmesébe illő véget is ér: szólt egyszer is, kétszer is, de nem hittek neki. Amikor viszont már igen, késő volt. Ennek ellenére a derék báró nem adta fel, hogy századeleji szuperhős legyen, számtalan egyéb kalandba keveredett, amiket maga is szívesen emleget fel egy vonatút során albán barátja, Bajazid társaságában.  Merthogy a mi kedves bárónk nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia önkéntesen jelentkező kémje volt, hanem Albánia-kutató és őslénytudós is (hogy egyéb, kalandok során szerzett képességeiről ne is beszéljünk). Hazaszeretete, tiszta jelleme kiérződik a lapokból, ez pedig a szerző kiváló érzékét dicséri, amellyel ilyen élethűen megalkotta, közel hozta hozzánk a főhőst. Könnyű vele azonosulni. Az egyetlen olyan vonás, ami egyénenként más és más reakciót válthat ki az olvasókban, az a történeten belül többféle hangon megszólaló nacionalizmus, legyen az magyar vagy román. Az író nem átallotta belemártani szereplőit a kor trágárkodásába, szőröstalpú románozásba, „morézésébe”. Hiába egy szerethető, pozitív hős Nopcsa báró, azért érezzük benne a nemességgel magába szívott dölyföt, a megvetést az ellenséges románokkal, vagy épp az árulókkal szemben. Ez nem feltétlenül hiba, hiszen hozzá tartozik a kor atmoszférájához, a tízes évek szokásjogához, ugyanakkor érzékenyen érintheti a mai olvasói ízlést és irodalmi igényeket. Egy évszázad távlatából nézve sokan talán hajlandóak megbocsátani, és legyinteni, miszerint „ez már történelem”.

Anélkül, hogy elrontanám az olvasmányélményt, és elspoilerezném az összes élvezetes cselekménypontot, csak annyit írnék, hogy az albán-vonal és a háborús készülődés még rengeteg fordulatot rejteget, amit az olvasó furfangos tálalással, mint egy gusztusos ebéd, meg is kap. Ugyanis az egész kötet kialakítása alkalmazkodik a minél gördülékenyebb olvasmányélményhez, jól érthető térkép segít a tájékozódásban, a szemnek kellemes betűtípus és tördelés az olvasásban. A történetet pedig nem lehet eléggé dicsérni, hiszen magával ragad, kikapcsol, ugyanakkor rengeteget lehet tanulni belőle az őslénykutatásról. A kalandos életű polihisztor nemes legnagyobb érdeme egyértelműen a paleontológiához köthető, és világviszonylatban is nagy elismerés övezi. Korai elméleteit a 20. század végén is csak megerősíteni tudták a tudományág modern képviselői. Többek között ezért is méltatlan, hogy ezt a kiváló és érdekes hazafit meglehetősen kevesen ismerik. Nopcsa Ferencnek, életének és munkásságának is méltó emléket állít tehát a témát felelevenítő szerző, és ezt csak megköszönni tudom neki.

9/10

A könyvet a Gold Book Kiadó jóvoltából olvashattam el.