Néger, szegény, csúnya, nő, és mégis megtalálja saját magát egy olyan korban, amikor erre nem sok esélye volt. Alice Walker Pulitzer-díjas könyvéből Steven Spielberg készített 11 Oscar-díjra jelölt filmet (sajnos egyet sem kapott meg), amely akkoriban több szempontból is mérföldkő volt. Afroamerikai főszereplőkkel készült, ez volt Spielberg első "komoly" alkotása (nem kicsit lépett ki a komfortzónájából a szórakoztatás mestere, lássuk be), nem utolsósorban Whoopi Goldberg feltette vele magát a filmvilág térképére, továbbá Oprah Winfrey is megdöbbentően erős alakítást nyújtott benne. Fogalmam sincs, hogyan maradt ki eddig az életemből ez a fim, hiszen a mester mozijain nőttem fel, de most végre sikerült bepótolnom a lemaradást, és egy fájóan szép alkotáshoz volt szerencsém. A Schindler listájának mindent elsöprő drámai ereje hiányzik belőle, de jóval több, mint egy gyönyörűen fényképezett történet. Celie egy sokszorosan elnyomott nő, akinek nagyon sok mindenen kell keresztülmennie, hogy ki tudjon törni abból a reménytelen életből, amelyben évtizedeket tölt el, kár, hogy becsúszott néhány hatásvadász jelenet, ezért az igazi katarzis elmaradt. A film eleje nagyon képen csapja a nézőt, olyan erősen indít, mindvégig érezhetjük, milyen kemény sors jutott a főszereplőnőnek, de a vége felé kezd felhígulni a dráma, szinte egycsapásra megoldódik minden, mindenki elnyeri a méltó büntetését, ami kicsit meseszerűvé teszi a befejezést, de ettől még nagyon is ütős sztori ez, még akkor is ha, főként a rendező akkori műfaji tapasztalatlansága miatt időnként kiüresedik a történet. A gyönyörűen fényképezett jelenetek néha háttérbe szorítják a dramaturgiát, de ezt valószínűleg azért látom így, mert már láttam Spielberg erősebb drámáit, ha akkoriban nézem meg a moziban (a szüleim nem engedtek volna el rá, nagyon kicsi voltam, semmit sem értettem volna belőle), valószínűleg jobban lenyűgözött volna. Mindezzel együtt ez egy jó film a rendező fénykorából, amit egyszer mindenképpen látni kell.
Az 1900-as évek elején járunk, a 14 éves Celie-t már most megtaposta az élet, hiszen két gyermeke született az apjától, akiket elvettek tőle. Egy háromgyermekes farmer felesége lesz, aki semmire sem becsüli, cselédként tekint rá. Az egyetlen ember, aki szereti, az Hettie, a testvére, azonban kegyetlen férje elszakítja tőle és hosszú éveken keresztül a neki írt leveleit sem adja oda neki. Aztán sok évtized után a sokszorosan megalázott nő öntudatra ébred...
Celie-nek rémes élete van, de igazi túlélő típus, sohasem adja fel, pedig nem sok öröme akad, csak az ad neki erőt a mindennapokhoz, hogy fejben beszélget a Jóistennel. Végtelenül elnyomottan él a házasságában, mindent elmond a férjével való kapcsolatáról, hogy sokáig nem is tudja, hogy Albertnek hívják, csak Mr-ként említi. Cselédnek tekintik, nem tartják semmire, a házasélet is csak azért van, hogy legyen, senkinek sem tűnik fel, hogy él, csendes szenvedésben telnek az évek, amíg egyszer csak megérkezik a házba férje szeretője, Shug Avery, az énekesnő, aki teljesen más, mint ő, mégis tőle tanulja meg, hogy lehet másként is élni, segít neki az öntudatra ébredésben. Hosszú ideig tart, amíg végre fellázad a sorsa ellen, de akkor végre a sarkára áll, otthagyja a farmot és megátkozza a férjét. Innentől kezdve sajnos súlyos lejtmenetbe esik a film, túl nagy a kontraszt az előző időszak drámaisága és az új élet között, ezért nem tud akkorát ütni, mint lehetett volna.
Whoopi Goldberget az ismeretlenségből emelte ki ez a film, nem véletlenül, remek alakítást nyújt, de számomra az igazi meglepetés Oprah Winfrey volt, aki a nagyszájú Sofia szerepében elképesztően erős jelenléttel bír, kár, hogy az azóta 2 Oscar-jelölést begyűjtött tévésztár csak ritkán vállal filmszerepet. Danny Glover szokásától eltérően egy rettentően ellenszenves szerepet játszik, nem is rosszul, de az igazi brutalitás kifejezése nagyon távol áll tőle, ezért sokszor nem is értettem, miért fél annyira az általa alakított Alberttől Celie. Az amúgy kitűnő szereplők közül kiemelkedik Margaret Avery és Adolph Ceasar.
Nem olvastam sajnos a könyvet, amelyből a film készült, de most nagyon kíváncsi lettem rá, mert a látottak alapján egy nagyon erős drámát ígér, olyat, ami jól megtépi a szívet-lelket. Spielberg nem döntöget tabukat a filmben, csak sejtet, az igazán erőszakos jelenetektől megkímél bennünket. Ez érhető, hiszen akkoriban máshol volt a nézők ingerküszöbe, manapság már egy Trónok harca-epizódban is több vérfertőzés és testi-lelki teror van, mint ebben az alkotásban összesen, így összességében minden drámaisága ellenére mégis néha megmarad a felszínen az embertelenség ábrázolása. Fáj ez a történet, hiszen egy nagyon kemény sorsot mesél el, de néha mégis azon kapja magát az ember lánya, hogy arra csodálkozik rá, milyen szépen fényképezték az aktuális jelenetet, nem arra, hogy milyen mondanivalót hordoz.
Celie talán kicsit idejétmúltnak tűnik napjaink önmegvalósító, öntudatos hölgyeihez képest, valójában azonban nagyon is példaértékű, ahogyan ki tud lépni a sokszorosan hátrányos helyzetéből, és hosszú évtizedek szenvedése után teljes értékű életet tud élni. Az ő korában még nem lehetett beszélni családon belüli erőszakról, a nők elnyomásáról, és megannyi más olyan témáról, amelyekről ma már egyre több szó esik, ami nagyon sokat segít az áldozatoknak a traumák feldolgozásában. Neki erre még nem volt lehetősége, mégis felül tudott emelkedni a nehézségein, kivívta a saját függetlenségét, lerázta magáról boldogtalan házasságának rabigáját. Nem volt szép, nem volt gazdag, de egy nagyon erős nő volt, Spielberg pedig méltó módon vitte filmre a történetét.
7/10
A Bíborszín teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
