A képregények képregénye. Az egyetlen darab a műfajból, amely 2005-ben felkerült a Time magazin minden idők száz legfontosabb regényét tartalmazó toplistájára, és amely megjelenésekor elnyerte a legjobb sci-fi műnek járó Hugo-díjat is a Locus mellett. Vagyis megint nagyot dobtak a Fumaxosok, mert egy igazi klasszikussal ajándékoztak meg bennünket, amely nemcsak a mérete, hanem a tartalma miatt is fajsúlyos darab, ugyanis tényleg egy kiváló alkotásról van szó, amely jóval több, mint egy csilicsáré szuperhőssztori. A filmet nem láttam (most viszont lekaparom a falat, hogy minél előbb megnézzem természetesen), így semmit sem tudtam a történetről, ezért nagyon kíváncsian vágtam bele az olvasásba, és egyetlen délután alatt a magamévá tettem az egészet, mert egyszerűen nem tudtam letenni. Egyrészt azért, mert kíváncsi voltam, hogy ki öldökli az egykor volt szuperhősöket, másrészt azért, mert igen komoly morális kérdéseket feszeget, jóval túlmutatva a műfaj szokásos keretein. A 12 részes képregénysorozat eredetileg 1986 és 1987 között jelent meg a DC kiadásában, Alan Moore írta és Dave Gibbons rajzolta. Egy alternatív Amerikában játszódik, 1985-ben, ahol a szuperhősök a mindennapok részei voltak, majd az atomkorszak bekövetkeztével szépen csendben kimentek a divatból, feleslegessé váltak. Érdekes, hogy alapvetően teljesen hétköznapi emberekről van szó, egyetlen természetfeletti képességekkel rendelkező karakter van a történetben, Dr. Manhattan, megvannak a saját gyengeségeik, mégis jóval többek ők, mint maskarába bújt nagyra nőtt gyerekek: tényleg hisznek benne, hogy az a dolguk, hogy segítsenek az embereknek, és saját képességeik határaian belül meg is tesznek mindent ezért. Azonban az évek elteltek, az ő idejük lejárt, aztán, amikor úgy néz ki, hogy jön a világ vége, mégiscsak szükség lesz rájuk, mert reményre mindig szükség van. Szórakoztató alkotásról van szó, de egyrészt komoly mondanivalóval, másrészt olyan tragikus felhanggal, amely még a noir-oknál is szürkébb világot mutat be. A nyolcvanas évek Amerikájának hangulatának lenyomata ez a fantasztikus képregény, amelyen rengeteget lehet gondolkodni, hiszen a szuperhősökkel kapcsolatos etikai kérdéseken túl (mi a helyük és a szerepük az emberek között, mikor kell beavatkozniuk a dolgokba, és miként stb.) olyan súlyos kérdéseket is felvet, hogy a béke eléréséhez megfelelő eszköz lehet-e a tömeges gyilkosság? Engem nagyon megrázott ez a képregény, miközben kellőképpen leesett az állam, teljesen meg lettem győzve arról, hogy nem véletlenül lett az az alkotás műfajnak leghíresebb darabja.

1985. október 12. Rorschach megtalálja a Komédiás holttestét, és nyomozni kezd a gyilkosa után. A temetés összehozza az immár nyugdíjba vonult egykori szuperhősöket, akiknek a száma egyre fogy. A nyomozás során egyre súlyosabb titkokra derül fény, majd kiderül, hogy az ellenséget a barátok között kell keresni...

A véres szmájli igencsak erős szimbólum, és mindjárt a nyitóképen megkapjuk, a vizualitás nagyon fontos ebben a képregényben, amelynek teljesen egyedi szerkezete van, egy izgalmas nyomozást mesél el, amelynek a tétje az emberiség jövője. Nincsenek fekete és fehér karakterek benne, még a legnagyobb szuperhősöknek is megvan a sötét oldala (na jó, talán Éji Bagolynak nem), Mr. Manhattan már régen túllépett az emberi léptékeken, ezért teljesen érzéketlenné vált, Rorschach egy kegyetlen gyilkos, a Komédiáshoz képest Rambó kiscserkész, rengeteg bűn szárad a lelkén, mégis őt látja át a legjobban a viszonyokat, mint később kiderül.  Laurie Juspeczyk igencsak rosszul viseli a mellőzöttséget, és azt, hogy ő nem több, mint Mr. Manhattan barátnője. Ozymondias, a világ legokosabb embere pedig annyira tökéletes, hogy már az első perctől kedve gyanús. A történet során megismerjük a múlt azon eseményeit is, amelyek befolyásolják a jelent, a jövőért pedig mindenkinek meg kell kötnie a saját pokoli kompromisszumát saját magával. A lezárás simán zseniális, ahogyan a képregény minden egyes kockája ebbe a kategóriába tartozik, pedig ha valaki, én aztán tényleg antigeek vagyok, de ez a monumentális alkotás tényleg lenyűgöző.

Képregényt is kapunk a képregényben, miközben zajlanak a cseppet sem csillámpónis események, egy fiú A Fekete Hajó meséi című kiadványt olvasgatja, amelyhez egy egész háttértörténet is íródott, és amelynek erkölcsi mondanivalója összefonódik a Watchmenével. Stílusbravúr a javából, amellyel a szerzők tovább mélyítik az amúgy is eléggé depressziós hangulatot. Mert jön a világvége, amit mindenki teljes letargiában vár, hiszen annyira szétrothadt már a társadalom, hogy senki sem hisz a szép jövőben. Az egykori szuperhősök összefognak és kinyomozzák, hogy ki áll a Komédiás megölése mögött, ezzel azonban semmit sem oldanak meg, sőt egy olyan morális problémába futnak bele, amelyre egyszerűen nincs jó válasz, és amit mindenki a saját módján próbál feldolgozni. Rengeteg jelentéstartama van ennek a történetnek, a szimbólumoknak valószínűleg a felét sem értettem meg, de nem véletlen, hogy ekkora kultusza lett a Watchmen-nek, van min gondolkodni rajta.

Ők őriznek minket, de ki őrzi az őrzőket? "A sok szex és gyilkosság összegyűlt mocska derékig ér majd és akkor a sok szajha és politikus felnéz az égre, és így rimánkodik: "ments meg minket". Én pedig lenézek és azt suttogom: "Nem". Tényleg igaza van Rorschach-nak, ezt a világot nem érdemes megmenteni? Minden bűnösnek bűnhődnie kell, amikor már úgyis a gyehenna tüze vár ránk vagy létezik megbocsátás? Kinek bocsássunk meg, saját magunknak, vagy másoknak? Kinek van igaza, a kompromisszumra képtelen Rorschach-nak, vagy mindenki másnak? Izgalmas és fontos kérdések, amelyeken el lehet moralizálni, miközben hőseinkkel együtt próbálunk a rejtélyek végére járni. Tényleg ez minden idők legjobb képregénye - mondom én teljesen laikusként -, mert nemcsak szórakoztat, hanem el is gondolkodtat, valódi sorskérdéset tesz fel, miközben fantasztikus látványvilággal ajándékoz meg bennünket. Katartikus élmény, érdemes elolvasni.

10/10

A képregényt a Fumax Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.