Mindig nagy öröm számomra, ha befut a mozikba egy tehetséges európai rendező új filmje, ez az állítás pedig hatványozottan igaz, ha az illető román vagy orosz. Nem volt ez másképp akkor sem, mikor beültem az idei cannes-i felhozatal első, itthon is bemutatott filmjére, a Nyárra, melynek cannes-i bemutatkozása idején attól volt hangos a külföldi sajtó, hogy a rendező, Kirill Szerebrennyikov, nem lehet ott Franciaországban filmjével, ugyanis házi őrizetben van, és jó darabig nem foglalkozhat sem színházi darabjaival, sem készülő nagyjátékfilmjével. Utóbbi pedig nagy sorscsapás lehet az elsősorban kelet-európai filmeket preferáló közönség számára, pláne annak tükrében, hogy a Letoval talán eddigi legjobb alkotását készítette el.
A történet szerint Viktor Coy tehetséges zenész, akinek minden álma, hogy az orosz underground zene meghatározó alakja legyen. Képességeire felfigyel Mike Naumenko, aki rendszeres fellépője Leningrád egyik legnevesebb rockklubjának, és pártfogásába veszi a fiatal zenészt. Azonban Viktor és Mike felesége, Natasa között vonzalom kezd kialakulni.
Ha valaki nekem az év elején azt mondja, hogy az egyik kedvenc 2018-as produkcióm egy zenés film lesz, nagy valószínűséggel körberöhögtem volna. A Leto gyakran idézi meg a musicaleket a történet szövetébe ágyazott táncos- és zenei betétekkel, ugyanakkor varázstalanítja és lerángatja a földre azokat egy nonkomformista narrátor szereplésével, aki rendszeresen tudtunkra adja az adott éneklős szekvenciák után, hogy az adott jelent vagy azoknak sorozata bizony nem történt meg. Folyamatosan beszél a karakterekhez, valamint a közönséghez, de szinte már az elején nyilvánvalóvá válik, nem létezik matéria szintjén, hanem a rendező szócsöve, ezzel együtt Mike alteregója vagy, ha úgy tetszik, a lelkiismerete.
A narrátor jelenléte ráadásul aláhúzza a mű minden apró mozzanatából áradó nihilt, ami lassan ugyan, de szervesen rágta bele magát szereplőink életébe. Nincsen olyan pillanat, amikor ne éreznénk a kiábrándultságot vagy a bizonytalanságot, és bizony a közös ivások vagy strandolások közben is inkább a mélabús életundor köszön vissza egy melankóliával átitatott mosoly kíséretében, mint a létezés szeretete. Ehhez kapcsolható a film fekete-fehér képi világa is, ami azért már masszív szájbarágásnak tűnik, a fel-felbukkanó színes filmszalagok ellenére is.
Szerebrennyikov legújabb filmjében fennkölten hirdeti a szabadság eszményét egy arra talán legalkalmasabb szubkultúra segítségével, ugyanakkor egy olyan miliő tükrében, ahol ez teljes egészében sohasem valósulhatott meg, és ahol a jobb élet utáni szép remények, illetve az élettel járó gondterheltség ambivalens szimfóniája egyre lejjebb és lejjebb taszítja az embert a kiábrándultság mély szakadékába. Hiába fiatalos, őrült és laza a vonatút a Talking Head Psycho Killerjére, vagy az üde, és illékony boldogsággal átitatott buszozás Iggy Pop Passengerjére, nehezemre esik úgy gondolni a Letora, mint egy életigenlő filmre, hiszen ezek a részek – ahogy az elején is kiemeltem – úgysem történtek meg. Ami marad, az a közöny, a bú, a nihil, és végső soron a magány.
9/10
A Nyár a Magyar Filmadatbázis (MAFAB) oldalán.
