Cannes-ban Caméra d'Or díjra jelölték, a BAFTA-n rendezői díjat nyert, itthon pedig nem is olyan régen a Titanic Filmfesztiválon lett fődíjas a Nem vagyok boszorkány - nem rossz rezümé egy olyan filmtől, melynek 36 éves rendezőnője csak épphogy átesett a tűzkeresztségen. Ugyan Rungano Nyoni már Wales-ben nevelkedett, azonban zambiai születése miatt szemmel láthatólag fontos számára az afrikai nép jelene és az őket érintő társadalmi kérdések, így debütáló filmjében is számos aktuális viszontagságot vesz górcső alá, miken egy átlagos európai mozinéző szeme minden valószínűséggel instant kikerekedik. Olyan aktualitásokról is szó van viszont, melyekkel rendkívül könnyű megcsúszni és bizony az már egy komplikáltabb kérdést szül az, hogy a puszta reprezentáción túl Nyoninak mennyire sikerült jól bemutatni - az egyébként minden kétséget kizáróan fontos - témáit. Sőt, az is kérdéses, hogy filmként mennyire tud funkcionálni a Nem vagyok boszorkány.
A történet főszereplője a 9 éves Shula (Maggie Mulubwa), akit egy kis faluban boszorkánysággal vádolnak meg. A megdöbbentően egyoldalú és rövid per következtében Shulát bűnesnek találják, és egy boszorkánytáborba küldik, ahol hozzá hasonló nőkkel kell tovább élnie. A boszorkánytábor "különlegessége", hogy az ide száműzötteknek egy fához rögzített, hosszú szalagot kötnek a derekukra - nyilván azért, hogy ne szökhessenek el. Noha a szalagot könnyű szerrel el lehet vágni, a hiedelmektől és a potenciális büntetéstől való félelem miatt aligha meri ezt megtenni valaki.
Mai fejjel már hihetetlennek tűnik, hogy valahol még mindig létezik boszorkányüldözés, de Nyonyi elképesztő pontossággal és hétköznapisággal mutatja be azt, hogy napjainkban is beszélhetünk efféle szörnyűségekről. Az pedig, hogy mindez egy teljesen átlagos, szűkszavú kislányon csattan, csak tovább borzolja a kedélyeket. Mint ahogy az is, hogy a kezdeti megpróbáltatások után a helyi politikus, Mr. Banda hogyan próbál celebet faragni a lányból, ezáltal felhasználva őt a saját céljaira. Persze előbb-utóbb őt is szembesíti az élet azzal kapcsolatban, hogy "mi van, ha Shula is csak egy egyszerű gyerek?"
Noha nem egy dokumentumfilmről beszélünk, mégis egy az egyben egy különös dokumentarista jelleg lengi körbe a látottakat, ami talán nem is véletlen annak fényében, hogy a rendezőnő komoly kutatásokat végzett a témában - többek között egy éjszakát is eltöltött egy ghánai boszorkánytáborban, így testközelből vehette szemügyre az ott élők mindennapi rituáléit, amiket elmondása szerint nagyban meghatároznak a különböző, beléjük vert mendemondák. Több lecsupaszított megoldás nagyon jól működik a moziban - például az, hogy minden tökéletesen magától értetődőnek tűnik ebben a közegben, még akkor is ha egyáltalán nem az - ám sajnos ezek nagyon sokat is vesznek el, ha filmként szemlélve szeretnénk "élvezni" a művet.
Magyarán szólva, a Nem vagyok boszorkány ugyan fontos, és érdekes témákat próbál közvetíteni, de mindezt abszolút szárazan, fókuszálatlanul, végeredményben pedig érdektelenül teszi, így nem meglepő, ha már a játékidő felénél azt nézegetjük, hogy mennyi van még hátra. Akár dokumentumfilmként, akár megírt drámaként szeretnénk tekinteni rá, mindenképpen hiányzik a történetből egy erős személyiség, akinek a karakterén keresztül szemlélhetjük, valamint átélhetjük ezeket a súlyos eseményeket. Ehelyett Nyoni mintha csupán külső megfigyelőkként tekintene a nézőkre, ami még magyarázható is lenne azzal a koncepcióval, hogy főként azoknak szeretné bemutatni ezt a világot, akiknek fogalmuk sincs ezekről a problémákról, ezekről a fejletlen társadalmi viszonyokról.
Ez a furcsa néző és szereplő közti ellentét nem egyszer kerül elő a Nem vagyok boszorkányban, hiszen már rögtön a kezdő képsorokból kiderül, hogy a boszorkánytáborok tulajdonképpen egy túristalátványosságként működnek Afrikában. Shula celebbé válásakor pedig még tovább fokozódik ez a viszony, hiszen az egyik túrista még szelfizni is próbál az egyre híresebb kislánnyal, ezzel is még inkább azt üzenve, hogy valójában a nyugatot aligha érdeklik a boszorkányperek áldozatai, de úgy egészében is csak egzotikmként tekintünk az afrikai népcsoportokra. Mindebben pedig az a legrosszabb, hogy még csak nem is a legrosszabb forgatókönyv, amit egy afrikainak el kell tűrnie.
Ugyanakkor hiába próbál ilyen és ehhez hasonló mély gondolatokat ébreszteni a film, aligha fog sikerülni neki, hiszen kevés nézőbarát megoldásra hajlandóak a készítők, és ezt most nem a jó értelemben kell érteni. Valójában néhány érdekes témát látunk megelevenedni, de ezek csak a kongó ürességben csapódnak le. Hiába van a történetbe beleszőve egyszerre szatirikus és a tragikus hangvétel is, kevés maradandót nyújt a Nem vagyok boszorkány. Tényleg olyan ez, mintha csak tisztes távolságból szemlélnénk a dolgokat, épp úgy, mint a boszorkánytáborokon csodálkozó túristák: ideig-óráig leköti a figyelmet, de igazság szerint hamar ráununk. Mindössze az a gond, hogy mi nem tudunk változtatni ezen.
