Prológus: Az alábbi írás elkövetője számára Andrej Tarkovszkij a rendezőisten, és ez sosem fog változni. Több okból sem. Természetesen készülnek manapság is míves mozgóképek számosan, korszakos remekmű, filmtörténeti mérföldkő is néhány. Ahhoz azonban, hogy valami ilyen hatással legyen a hetedik művészet nyelvezetére, fejlődésére, az emberi tudat, az alkotói szubjektum ennyire szabatos leképezése lehessen, az adott kor (modern, posztmodern, poszt-posztmodern, vagy épp a MA leírhatatlan állapotának minden formája) audiovizuális „szókészletét” egyszerre használó és gazdagító opus legyen, nos, ahhoz  a szovjet-orosz kinematográfushoz mérhető lánglelkű művészek kellenek, akik elevenen égnek el önnön tüzükben.

Tarkovszkij kikezdhetetlen alkotásáról írni pár ezer leütésben. Na, ez már kihívás, amiket szeret a magamfajta. Értekezésünk tárgya tehát a Nyugat és Kelet határán élő, majd előbbi irányba emigráló látnok alkotó hét nagyjátékfilmből álló életművének középső darabja. 44 éve került bemutatásra, jelen sorok szerzőjének életkora közel ennyi… bevezetőnek is legyen elég ennyi. Most nézzük, miért érdemes a mai kor emberének figyelmére a Tükör.

A bármely (manapság használt: lineáris, fordított, hiányos, vagy épp fragmentált, de majd’ minden mozgóképben valamilyen mértékig jelen lévő) kronológiát nélkülöző mű felütése, prológusa kilóg a későbbi narratívából. A főcím megjelenése előtt először egy tévét bekapcsoló gyermeket, majd egy dadogásból épp a szemünk láttára kigyógyuló kamaszt látunk. A tévében nincs adás, a kamasz beszédét pedig teljesen megbénítja a dadogás, szüksége van valakire (egy gyógyítóra), aki feloldja benne a gátlást, képessé teszi a kommunikációra. A valódi gyógyító azonban nem itt jelenik meg, az igazi terápia (?) ezek után bontakozik ki, és nem a vásznon, hanem a nézőben.

A film nagy részét a főhősnek, Alekszejnek – a rendező alteregójának – megelevenedő emlékei, álmai teszik ki, amelyek gyerekkorába (a harmincas évek közepétől a világháború végéig terjedő időszakba) vezetnek el minket. A történet jelen idejében Alekszej haldoklik. Ebben vélhetőleg több múltbeli tényező együttesen játszik szerepet: anyjától eltávolodott, emiatt lelkifurdalása van, szorong; házassága válságban van, sőt, kudarcot vallott, és már a külvilággal is képtelen kommunikálni. Utolsó (teremtő) aktusa mielőtt meghal, hogy megkísérelje személyiségét „újraépíteni” emlékeinek, álmainak, elfojtott, fel nem dolgozott traumáinak segítségével – és így talán megbékélhet. A magánélet emlékeinek képei közé mesterien szerkesztett és válogatott, a háború minden iszonyatát és szenvedéseit, hősiességét érzékeltető híradórészletek és dokumentum felvételek vannak beágyazva, érzékeltetve a történelmi távlatot, kitágítva a személyest egyetemessé.

A direktor többször hangsúlyozta, hogy a Tükröt akár dokumentumfilmnek is tekinthetjük. A családról készült korabeli fotók és az emlékek alapján rekonstruálták szülőházát, a látszólag különálló történeteket egy nagyon erős kapocs tartja össze: Tarkovszkij, a Tarkovszkij-család, vagy Oroszország „emlékeit” látjuk megelevenedni.

Tudatfilm, ahogy Szilágyi Ákos és Kovács András Bálint találóan fogalomba öntötték a Tükör lényegét. Úgy hömpölyög, mint az emlékek, a gondolatok önvizsgálatunk, merengésünk óráin. A jelenetek laza gondolattársítással, térben és időben mozaikszerűen kapcsolódnak egymáshoz; a különböző idősíkok, a fikciós és a dokumentum-felvételek összeillesztése befogadói belső feladat. Tarkovszkij szemlélődő, részletekbe feledkező kamerája a mi szemünk is egyúttal. Elénk tartja tükrét, amely nem a művészt mutatja, hanem az embert, a maga védtelen, csupasz valójában… Az emlékezés, a felidézés felszabadító, gyógyító hatású, végső célja a kapcsolatteremtés (kommunikáció, ld. dadogás!) a személy és az őt körülvevő világ között.

Jelen sorok szerzőjének véleménye szerint a celluloid-vers fogalom írja legpontosabban körül azt, amivel szemben állunk. András László plasztikus megfogalmazásában: „A film egésze, kereksége, olykor csak sejtések formájában, mégis összeáll lassan a néző tudatában. Valahogy úgy, mint ahogy az egy első hallásra gyönyörűnek érzett, de részleteiben csak az első olvasásnál megsejtett és az új ráolvasásnál kitisztuló költemény esetében szokott velünk előfordulni.”

A Tükör a felszínes tekintet számára formalistának tűnhet, 2018-ból nézve pedig kifejezetten lassúnak, szekvenciáit túlnyújtottnak érezhetjük, holott a hiba a mi készülékünkben van. Végtelen koncenrációt, fegyelmet, belső nyugalmat kíván meg ennek az audiovizuális csodának a maradéktalan befogadása. A befogadónak a Tarkovszkij-filmek különleges időélménye okán lehetnek a fentihez hasonló első benyomásai. A szovjet-orosz alkotó hosszú beállításai a folyamatosan, de lassan mozgó felvevőgéppel megteremtik a meditatív nézői állapot alapjait, amely által ideális esetben létrejön a párbeszéd ember és a végtelen között: az ima.

Epilógus: Ez a bő másfél órás mozgókép nem tartalmi szintjén hat a nézőre, hanem formai megoldásai, bravúrjai, mondhatni esztétikai harmóniája révén. A Tükör szigorúan (film)történeti szempontból az utolsó modernista művek egyikének tekinthető, ráadásul a modern mozi összes törekvését szinte tökéletesen szintetizálja és egyesíti önmagában. Az előttünk lepergő jelenetek egy gyönyörű, lírai emlékezés-és asszociációfolyammá állnak össze, ami a maga szubjektív voltában mégis mindenkit gondolkodásra, elmélyülésre, megállásra, elcsendesülésre és végső soron önvizsgálatra késztet. Szükségünk lenne rá integritásunk megőrzése érdekében, de képesek vagyunk-e mi, a mai kor gyermekei minderre úgy, igazából?

 A Tükör teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán