Ez az a film, amelyben égetik a könyveket, ezért nem tudtam rávenni magam eddig, hogy megnézzem. Javíthatatlan könyvmoly vagyok ugyanis, nem igazán volt kedvem a szívemet tépkedni azzal, hogy a szemem előtt hamvadnak el látványosan a jobbnál jobb írásművek. De mégiscsak egy klasszikusról van szó, amelynek ráadásul nemsokára jön a sorozatváltozata, úgyhogy erőt vettem magamon és megtekintettem Francois Truffaut nem mostanában készült filmjét. Katartikus élmény volt számomra ez az alkotás, amelyben nemcsak a könyvek, és ezzel együtt a tudás és a gondolatok pusztulását volt borzalmas végignézni, hanem azt is, hogy milyen pusztító hatást tud gyakorolni a média az emberek agyára, megdöbbentő, hogy mennyire aktuális a mondanivaló még most is. Hiszen mostanában egyre nagyobb probléma a digitális világ okozta elmagányosodás, a párkapcsolatok kiüresedése, illetve a túlzott tévézés okozta intellektuális posvány (valóságshow-k, igénytelen szórakozató műsorok garmadája, stb), ugyanakkor egyre nagyobb az igény a könyvolvasásra (az ebook egyelőre vesztésre áll a hagyományos, papíralapú művekkel szemben), mivel egyre monotonabbá váló életünkben mind több embernek van szüksége a könyvek nyújtotta szellemi felfrissülésre. Vagyis van remény arra, hogy Bradbury disztópiája nem válik valóra, ugyanakkor rémisztő, hogy mégis mennyi minden beszivárgott a mindennapjainkba abból, amit a filmen láthatunk. Nem olvastam a könyvet, ezért nem tudom megmondani, mennyire tért el Truffaut az eredetitől, és azt sem állítanám, hogy tökéletes darabot alkotott, de hatásosan és emlékezetesen mutatott be egy olyan világot, amely reméljük, soha nem lesz valóság és gondolkodásra késztette nézőjét.
Guy Montag (Oskar Werner) tűzőr, akinek az a feladata, hogy felkutassa az embereknél lévő könyveket és elégesse őket. Teljesen elégedett az életével, jó állása, szép felesége van, ráadásul nemsokára előléptetik. Azonban egy nap összetalálkozik a közelében lakó Clarisse-szal (Julie Christie), akinek a hatására beleolvas azokba a könyvekbe, amelyeket meg kellene semmisítenie, elkezd gondolkodni, és innentől kezdve már egyre kevésbé elégíti ki az a kényelmes, ámde teljesen üres élet, amit eddig élt…
„Ez nem élet, hanem időtöltés!”. Talán ez volt a legerősebb mondat a filmben, bár akadt még jó néhány, amely olyan gyomrosokat visz be a nézőnek, hogy eltart egy darabig, amíg magához tér utána. Nyilván nyomot hagytak a filmen a keletkezése óta eltelt évtizedek, nem kicsit zajlanak lassúdadan az események, és akadnak üresjáratok is, de összességében egy nagyon is ütős darabról van szó, ami még ennyi évtized után is padlóra tudja vinni az ember lányát. Rémes belegondolni, hogy valamennyire mi is részesei vagyunk ennek az elképzelt jövőnek, hiszen naponta ingázunk a munkahelyünkre, ahol steril körülmények között húzzuk az igát, és nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy megtaláljuk a munka és a magánélet egyensúlyát, és inkább az olvasást válasszuk, mint a tévé által nyújtott főként felszínes szórakozási lehetőségeket.
Sokkoló, hogy Montag felesége milyen látszatéletet él, gyógyszerekkel tömi magát, egész nap a tévé előtt ül, nincsenek önálló gondolatai, és ami még rosszabb, a férfit ez egészen addig nem zavarja, amíg nem találkozik Clarisse-szal, aki tökéletesen az ellentéte (Julie Christie játszotta mindkét szerepet, kiválóan), okos, életvidám, és egyénisége van. Az ő hatására kezd el Montag olvasni, és fokozatosan rádöbbenni arra, hogy valójában milyen rémes világban élt eddig, a tudásnak azonban ára van, a társadalom kitaszítja magából, az egyetlen út a könyvembereké, akik azonban egyáltalán nem jelentenek alternatívát egy jobb jövő irányába, csak egy magasabb rendű életet, amely azonban még így sem vezet sehová, ami elég lehangoló, tényleg ez lenne a nem is olyan szép jövő? Őszintén remélem, hogy nem.
Nagyon sok minden van ebben a filmben, amitől lázasan el lehet kezdeni gondolkodni, kétségkívül a könyvek égetésére irányulnak a leglátványosabb jelenetek, nagyon tud fájni, hogy ilyen remekművek semmisülnek meg pillanatok alatt, ennyi tudás és gondolat megy a semmibe, azonban mégis a kapcsolatok és a hétköznapi élet kiüresedésére való rádöbbenés a legrosszabb, és természetesen az, hogy milyen befolyásolhatóak az emberek a média által (ezt eddig is tudtuk persze, de mégiscsak más látni, hogy mire képes a minden lakásban ott terpeszkedő képernyő, mennyire bele tud mászni a lakók tudatalattijába). Truffaut egy egyáltalán nem hibátlan, azonban nagyon is maradandó alkotást hozott létre, amelynek látványvilágában a színek és a tűz uralkodik, amely azonban mégsem tudja eltakarni azt a szürkeséget, amellyel szembe kell néznie Montagnak és a saját szintünkön mindannyiunknak.
Művészfilm ez a javából, azonban közönségbarát módon tálalva, nem véletlenül került kultstátuszba, hiszen ma is aktuális problémákat feszeget, kíváncsian várom, hogy a nemsokára kezdődő sorozat mit tud majd hozzátenni ehhez a történethez. Letaglózó alkotás, sokkoló képekkel, remek színészi alakításokkal, kőkemény társadalomkritikával, egyszer mindenképpen látni kell. Tökéletes jellemfejlődést láthatunk egy olyan jövőben, amelyben elhitetik a lakosokkal, hogy ez minden világok legjobbika, aztán persze amikor felfeslik a varrás a tudatlanság mindent eltakaró fátylán, kiderül, hogy ez egyáltalán nincs így. Egy sivár és lelketlen világot fest le nekünk Truffaut, amelyben a tudás nyújtotta szellemi szabadságnak hatalmas ára van, amelyet azonban mégis érdemes megfizetni, még akkor is, ha csupán saját magát tudjuk megváltani vele, a világot nem. Lezúzza ez ember lelkét ez a film, mégis kár lenne kihagyni az életünkből.
8/10
A 451° Fahrenheit teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
