Köszöntelek, csillagharcos! A Csillagközi Szövetség újonc vadászpilótája vagy és véded a határokat. Készülj a bevetésre! Atyaég, de gagyinak tartottam ezt a filmet gyerekkoromban, el kellett érnem a negyedik X-et, hogy értékeljem az egyszerűségében nagyszerű sztorit, a szerethető karaktereket, és ne kapjak agyvérzést a finoman szólva sem korszerű trükköktől. Lány vagyok és eléggé távol áll tőlem a geekség, ezért én lepődtem meg a legjobban, amikor valamiért ez a film jutott eszembe sok-sok év után a Ready Player One körül váratlanul kialakult össznépi örömködés közepette, az új Spielberg-opuszt eddig még nem láttam, ezért valószínűleg a nosztalgiahullám csaphatta meg a kis szívemet, amely előcsalogatta az emlékeim közül ezt a nem mostanában készült darabot. Legmélyebb döbbenetemre azonnal magával ragadott a tipikus 80-as évekbeli hangulata, a trükkök megmosolyogtatóak ugyan, de kit érdekel, ha a tét győzelem vagy halál? Bár soha életemben nem játszottam egyetlen videojátékkal sem, ez a bájos kis sci-fi elő tudta hozni belőlem a gyereket, aki gondolkodás nélkül indul megmenti a Földet és minden létező világot, mert jönnek a rosszak, és harcolni kell ellenünk. Miért, miért, miért? Most komolyan, nem mindegy? Lényeg az, hogy buli van, hősködni kell, le a Kodánokkal, vesszen a gonosz Xur, bármi áron meg kell védeni a Rylant, különben megsemmisül a mi bolygónk is, rajtunk a világ szeme, cél és tűz! Oké, ez erősen családi Star Wars - klón darab, de pont ez a jó benne, itt is van űrcsata, meg főgonosz, de igazából egyetlen pillanatra sem kell komolyan venni ezt az egészet, kényelmesen hátradőlünk a fotelben, és beleveszünk ebbe az aranyos kis semmiségbe, ami mégis annyira meg tudja melengetni a kis lelkünket.

Alex (Lance Guest) egy kistelepülésen lakik egy lakókocsiparkban, ahonnan érhető módon elvágyódik és egyetlen szórakozása egy játékgép, a Csillagharcos, amelyet olyan magas szinten művel, hogy egy nap megdönti a rekordot, és fogalma sincs arról, hogy ennek köszönhetően milyen kalandokba fog keveredni. Hirtelen megjelenik egy rámenős idősebb úriember, bizonyos Centauri (Robert Preston), aki elviszi őt egy űrbázisra, ahol kiderül, hogy amit ő játéknak hitt, az a valóság, és a dolgok úgy alakulnak, hogy ő lesz az utolsó csillagharcos, akinek meg kell mentenie a jókat a rosszaktól...

A látvány eléggé fapados (ami csak mai szemmel látszik annak, akkoriban eléggé menő volt a film), az űrcsata a végére marad és nem is túl hosszú, a happy end egyetlen másodpercre sem kétséges, nem éppen szélvészsebességel zajlanak az események, sőt, határozottan lassan ballagunk a végkifejlet felé, a főgonosz csak integetni tért be a sztoriba, a dramaturgia sem túl feszes, mégis jól el lehet lenni ezzel a filmmel, mert egy igazi családi mozi. Ennek legfőbb oka az, hogy nagyon pozitív és időnként meglepően vicces a hangulat, valahol érződik, hogy ez csak egy valóra vált videojáték, nem kell komolyan venni az egészet. A dráma szinte teljes egészében hiányzik a sztoriból, a lakókocsiparkban is kedvesen családias a hangulat, nyoma sincs a mélyszegénység okozta depressziónak, itt mindenki drukkol a másiknak (imádnivalóak a lakók, ahogyan örülnek annak, hogy Alex megdönti a rekordot), odafigyelnek egymásra, ezért nem is értik igazán, hogy miért vágyódik el innen Alex, amely ha nem is a létező világok legjobbika, de mégis élhető hely.

Alex társa, Grig, nagyon vicces figura, aki igazi támaszt jelent a fiúnak a nem könnyű helyzetben, amibe kerül, és természetesen igazi barátokká válnak a kalandok végére. Lewis, Alex öccse szintén nem hétköznapi karakter, ha lett volna folytatása ennek a filmnek, annak valószínűleg ő lett volna a főszereplője, mert őrá is erősen átragasztotta a bátyja a csillagok iránti vonzalmát. Centauri egy kedves űrközi simlis, akire egyszerűen nem lehet haragudni, Xurt, a főgonoszt pedig még a vele szövetséges kodánok sem veszik komolyan. Mégsem vígjátékról van szó, hanem egy családira hangszerelt sci-firől, amely elsősorban kamaszoknak szól, de a felnőttek is meg tudják kedvelni ezt a kedves kis filmet. Tiniszinten ugyan, de mégiscsak figyelemmel kísérhetünk egy jellemfejlődést, Alex elsőre megijed a feladattól, úgy érzi, túl kevés ő ahhoz, hogy megmentse a bolygót, de aztán természetesen meggondolja magát, és meghősödik a végére. Az én kedvenc figurám Grigen kívül Béta, aki valami eszméletlenül viccesen próbálja helyettesíteni Alex-et, amíg ő éppen világment.

Nem voltak sztárok ebben a filmben, és érdekes módon egyikük sem tudott élni ennek az alkotásnak a sikerével, senki sem került az A-lista közelébe, mégis mindannyian derekasan megállták a helyüket a szerepükben, mindegyikük alakítása kellett ahhoz, hogy ilyen szerethető legyen a végeredmény. Lance Guest élete szerepében játszotta el remekül Alexet, Dan O'Herlihy leguánszerű külleméhez humoros, mégsem komolytalan stílus párosult. Robert Preston Centauriként felejthetetlen, Norman Snow nem sok vizet zavart Xur-ként, Catherine Mary Stewart-nak sajnos csak a szép biodíszlet nem túl hálás és sokrétű szerepe jutott. Érdemes szinkronnal nézni a filmet, Józsa Imre, Helyey László és Reviczky Gábor szokása szerint rengeteget tett hozzá a filmélményhez.

A CGI-orgiában úszó látványfilmek tengerében igazi kis léleksimogató darab ez az old-school alkotás, amelyben semmi különös nincs, mégis meg tudja dobogtatni nem csak a geekszíveket, hanem mindenkiét, aki valaha is nézett már a csillagok felé, és álmában legalább egyszer megmentette a galaxist. Nem kell mindig a zúzás, jó az, ha bekuckózunk egy ilyen jó kis filmmel a családdal a tévé elé, és újraéljük a gyerekkorunkat, a régi álmokat, amelyek közül sok megvalósul, még több nem, de a rosseb egye meg, olyan jó lenne egyszer csillagvadásznak lenni, és őrizni a határt, nem?

8/10

Az utolsó csillagharcos teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.