Az irodalmi adaptációk finoman szólva sem alkotnak túl kiegyensúlyozott minőséget, gyakorlatilag kiszámíthatatlan, hogy az adott könyvből készült feldolgozás milyen szempontból és milyen minőségben tudja feldolgozni az alapanyagát. Ha lehet, ez az Üvöltő szelek kapcsán még szélsőségesebben alakult: csak az utóbbi 20 évből fel tudunk sorolni a minőségi skála bármely tartományába tartozó feldolgozásokat. A 2011-es „verzió” azonban pont olyan, amit elvárunk egy ilyen filmtől – Andrea Arnold tisztelve az alapanyagot, annak szinte csak az alapjait és fő csapásvonalait megtartva készített egy lecsupaszított, de elképesztően erős drámát.

Aki ismeri a rendezőnőt, nem csodálkozik azon, hogy az Üvöltő szelek feldolgozásához sem ortodox módon látott neki. Az alapjában véve érzelmekre épülő történet szinte teljesen kicsavarodott Arnold kezei alatt, az adaptáció sokkal inkább a nonverbális kommunikációra épít, ami egy könyv vászonra vitelénél kifejezetten egyedinek mondható. Ennek köszönhetően a történet kifejezetten támaszkodik a színészeire, de a rendezőnő ebben a tekintetben is tudott újat mutatni: Heathcliff-, tehát az irodalomtörténet egyik legnagyobb szerepére nem egy profit, hanem amatőröket szerződtetett. Ez kifejezetten rosszul is elsülhetett volna, azonban James Howson és Solomon Glave is jól megállta a helyét – előbbi a felnőtt Heathcliffet, utóbbi a fiatalt alakítja.

Arnold ezen felül erősen épít Robbie Ryan munkájára, a film középpontját pedig gyakorlatilag az ír operatőr képei alkotják. Kis túlzással kijelenthető, hogy a kamera pillanatokra sem marad mozdulatlan, a zaklatott képek alapjaiban rángatják meg a néző idegeit, Arnold és Ryan pedig gyakran időzik el a könyörtelen természet ábrázolásán, amely könnyen párhuzamba állítható hőseink lelkivilágával.

A film ezen elemeknek köszönhetően már alapvetően sem egy túl könnyű alkotás, ha ehhez hozzávesszük még az alapanyag kegyetlen elemeit, akkor egy nehezen nézhető, ám épp emiatt maradandó filmélményt kapunk, amely sok társával ellentétben inkább feldolgozni akarja a központjául szolgáló irodalmi terméket, nem pedig hasznot próbál húzni belőle. És bár látszólag Heathcliff és Cathy szerelméről már mindent elmondtak a korábbi adaptációk, Andrea Arnold megmutatta, hogy az alapvető emberi ösztönöket lecsupaszítva, a két főszereplőt egyenrangúvá emelve még bőven van mit mondani a szenvedély, a bosszú és a szerelem témakörében.

8/10