Izlandon, ahol a a legtávolabb van az ég a földtől, innen nézve dögunalmasnak tűnik az élet, az a világ vége és nem történik ott semmi. Ehhez képest már a könyv első oldalán mellbe löki az olvasót az a páratlan költőiség, amelyet olyan mesterien tud beleszőni a szerző a hétköznapok szürkeségéről szóló történetbe, hogy lírára éhes szemünk csak úgy falja a betűket. Nem könnyű olvasmány, egy több generáción átívelő családi saga, amelyben nem sok romantika van, annál több mindennapi küzdelem a természettel, a rémes izlandi időjárással, a depresszióval, a családdal és a középszerűséggel. Több idősíkon játszódik a történet, amelynek szálai csak a könyv végén érnek össze, a családtagokat egyszerű, teljesen középszerű életük köti össze, miközben telnek az évek, sok minden változatlan marad, a gyerekek megismétlik szüleik hibáit, továbbörökítik a tőlük látott férfi és női mintákat, azonban mégis mindegyikük más életutat jár be, beteljesítve a saját sorsukat. Költőien szép izlandi családregény az élet kegyetlenségéről, amelynek savát-borsát a szépirodalmi igényű, csontig hatolóan tragikusan gyönyörű szöveg és az egysíkúnak tűnő élet kontrasztja adja meg. Ezen az Isten háta mögötti helyen a férfiak azért szenvednek, mert a tengeren csak úgy lehet túlélni, ha megkeményítik a szívüket, a nők pedig azért, mert senki sem kíváncsi az ő érzékeny lelkükre. Az önéletrajzi ihletésű regényt nem lehet egyszerre befogadni, annyira tömény a mondanivalója és a lírája olyan varázslatosan szép, hogy gyakran le kell tenni a könyvet és átengedni magunkon a lassan hömpölygő történtet, amelyben látszólag nem történik semmi, valójában ott sír benne mindannyiunk életének szürkesége. A Stoner-hez hasonlóan földhöz vágja az olvasót, csak éppen ellentétes írói eszközökkel éri el ezt a hatást, amíg John Williams szikár prózában tépi ki a szívünket, Stefánsson költőien szép mondatokkal viszi be a gyomrosokat a kis lelkünkbe. Felkavaróan gyönyörű könyv, katartikus erejű alkotás.

A középkorú Ari sok év után tér haza külfölről ifjúsága helyszínére, az izlandi Keflavíkba. Éppen túl van egy váláson, és az életközepi válság kellős közepén kell újra szembesülnie a régmúltban történt dolgokkal, azzal, hogy mi lett belőle és régi ismerőseiből. Miközben megismerjük a régen letűnt nem túl szép napokat, rádöbbenhetünk arra, hogy milyen gyorsan eliramlik az élet, és hogy valójában mennyire fontosak voltak azok a pillanatok, amelyeknek egykoron nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget...

Rohanó világunkban igazi kincs ez a könyv, amely lelassítja az időt, de egyáltalán nem álmatagon, hanem azzal, hogy a költőien egyszerű, zsigerig ható mondataival gondolkodásra késztet. "Az élet, írta valaki, egy fénysugár, ami megkarcolja a sötétséget, aztán eltűnik". "Egyszerűen azért vágyunk ölelésre, mert emberek vagyunk és mert a szív érzékeny izom". És szinte minden oldalon szembejön velünk egy ilyen mondat, ami után képtelenség tovább olvasni a lassan folydogáló történetet, le kell tenni a könyvet, és ízlelgetni ezeket a gyönyörű szavakat, az értelmükön töprengeni, és azon, hogy a mi kis életünkben milyen fontosak azok a dolgok, amelyekre felhívja a figyelmünket. Nem véletlen ez a lírai stílus, a szerző költőként is alkot, és gyerekkori élményeiből táplálkozva írta meg ez a történetet. 12 éves korában költözött Keflavíkba, 1986-ig élt ott. Olyan helyszíneken zajlanak az események a regényben, ahol ő maga is éveket töltött, mészárszéken, halfeldogozóban, a reptéren. Ma már elismert, nemzetközi szinten jegyzett költő és író (ezt a könyvét Man Booker-díjra jelölték és az idei Könyvfesztiválon is részt fog venni nálunk), pedig nagyon nehéz körülmények közül indult, és elég hektikusra sikeredett az életútja, talán éppen ezért tudott ennyire értékes és tiszta szöveget alkotni, amely képes arra, hogy átmossa a lelket.

Számomra megdöbbentő volt, hogy ebben a teljesen zárt társadalomban mennyire nem tudták kezelni régen a ma már olyan közismert témákat, mint a szülés utáni depresszió, a házasságok elszürkülése, a férfi és a nő közötti kommuniációs nehézségek és milyen különböző módon próbáltak úrrá lenni a családok az alkoholproblémákon, amelyeket abban a depressziós közegben gyakorlatilag senki sem tudott elkerülni. A javulás csak lassan következik be ezen a téren, de legalább már van esély arra, hogy családi tragédiák sorát lehessen megelőzni azzal, hogy elkezdenek foglalkozni ezekkel a problémákkal, az újságokban már szóvá lehet tenni azt, hogy ha néhány évtizeddel ezelőtt egy férfi megerőszakolt egy fiatal lányt, akkor a vétlen áldozatot közösítette ki a társadalom, nem az elkövetőt. Vagyis hiába tűnik úgy, hogy nem alapvetően nem történik semmi az itt élőkkel, ugyanúgy élnek, mint a szüleik, mégis van változás, ami reményt ad a jövőre vonatkozóan.

Születés, gyermekévek, lázongó kamaszkor a maga nagy álmaival, amelyek aztán szépen lassan beleszürkülnek a felnőttlét hétköznapjaiba, majd az öregség, a betegségek és végül a halál. Az élet törvényszerű körforgását láthatjuk, amely ebben a letisztult közegben olyan pőrén mutatkozik meg előttünk, hogy nagyon fájdalmas szembesülni vele. Ennyi lenne? Tényleg csak ennyi? Hová lesz a szenvedély, a szerelem, azok a dolgok, amelyek miatt úgy érezzük, hogy érdemes élni? Ami marad az valóban csak a munka, a család, a gürcölés és a sokasodó ráncok az arcunkon? Vagy túl az első fiatalságon van még lehetőség még egyszer újra beindítani a lelkünk motorjait, még mielőtt végképp feladjuk? Nagyon sok mindenről szól ez a könyv, amely lehet, hogy csak azért talált meg engem ennyire, mert 42 évesen, túl egy kőkemény életközepi válságon pont ezek a gondolatok foglalkoztatnak, de 30 év felett mindenkinek ajánlom az elolvasasát. mert ekkor már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy komolyan elgondolkozzunk az élet nagy kérdésein, amelyek kiválóan összegyűjtésre kerütek ebben a fájdalmasan szép könyvben.

10/10

A könyvet a Typotex kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.