A komoly díjátadókon mindig is nagy ázsiójuk volt az életrajzi filmeknek, de az utóbbi évek során már egyre kevésbé volt elég pusztán az a tény, hogy egy alkotás egy híres, fontos emberről szólt. A közönség, de legtöbbször maguk a zsűritagok is belefáradtak az olyan filmekbe, mint A dán lány, a Mandela, de még az egyébként remekül sikerült Steve Jobs sem tudta elkerülni azt a látszatot, hogy a címszereplő hírnevét szeretné csak meglovagolni. Ilyen előzményekkel kellett az Én, Tonyának nagyot virítania, de botrányhősről lévén szó, Tonya Hardingról filmet készíteni egyáltalán nem volt nehéz feladat.
Harding ugyanis nemcsak azzal vívott ki magának figyelmet, hogy az elegáns, sznob sportként számon tartott műkorcsolyázás közegébe egy hamisítatlan white trash-családból érkezve trappolt be, hanem azzal is a címlapokra került, amikor ex-férje szervezésében egyik legnagyobb riválisát súlyosan megsebesítették. Noha az ominózus incidens csak a játékidő második feléhez érkezve merül fel, a film egy percig sem titkolja, hogy e köré az eset köré szerveződik, erre vonatkoznak a történetet keretező kamu-interjúk, ez határozza meg a főhős sorsának irányát.
És meg kell hagyni, az Én, Tonya kellően abszurd élmény, tele szürreális figurákkal és élethelyzetekkel. A legtöbb díjátadón a Tonya édesanyját játszó Allison Janney került a reflektorfénybe, de a legjobb Tilda Swinton-imitációját előadó színésznőnél is hitelesebb tud lenni a Tonya ex-férjét alakító Sebastian Stan, illetve az ő legjobb barátját, a magát titkosügynöknek képzelő Shawnt alakító Paul Walter Hauser. Elsősorban rá építve nem kevés komikummal is tud szolgálni az alkotás, de legalábbis megfelelő időközönként mindig akad egy meghökkentő pillanata. Craig Gillespie rendező pedig remekül ragadja meg Harding és a közeg vadságát, nyers erejét, dinamikus kameramukája egyaránt passzol a családi perpatvarokhoz és a műkorcsolya-mutatványok légiességéhez. Ami összességében azt jelenti, hogy még ha a legtöbb életrajzi filmhez hasonlóan nehezen is húzható rá egy világos dramaturgiai ívre, az Én, Tonya kellően szórakoztató a játékidő túlnyomórészében.
A kérdés csak az, hogy annak is kéne lennie? Szomorúan kellett konstatálnom, hogy a Logan Luckyhoz hasonlóan itt is elsősorban humor tárgyát képezik az amerikai alsóbb osztályok, mintha a mainstreamben szigorúan ilyen felhangokkal lehetne csak ezt a réteget megközelíteni. Nem vitatom el az alkotók hozzáállását, a komikum létjogosultságát, de sokkal jobb is lehetett volna az Én, Tonya, ha ez a fajta könnyed, abszurd stílus nem a drámai célok rovására létezik. Hiszen egy olyan nő életével szembesülünk, akit az apja elhagyott, anyja folyamatosan megalázott, a férje vert, szeretetet tulajdonképpen senkitől nem kapott, és még az egyetlen örömöt az életében is elvették tőle. Ha úgy vesszük, az Én, Tonya pontosan olyan tragikus, mint pl. a Kódjátszma, mégis csak előbbit nevetjük végig. Gillespie ugyan lelkiismeretesen felállítja a fentebb ecsetelt képet, de túl sokat nem foglalkozik azzal, hogy rámutasson összefüggésekre, hogy mélyebben belemásszon a karakter lelkivilágába, a tragikumot igyekszik a white trash-őrület elemévé gyúrni. És az eredeti Tonya Hardingot megmutató stáblistás bejátszás alapján Margot Robbie sem volt képes arra, hogy átadja a faragatlan külső mögött rejtőző törékenységet.
Ezzel pedig az Én, Tonya valószínűleg a díjszezon végével elfelejtődő, egyszerhasználatos attrakciók sorát fogja gyarapítani. Ami persze nem jelenti azt, hogy ilyesfajta kikapcsolódásnak ne lenne tökéletes, de állítom, hogy ahogy Harding tehetsége sem tudott a jégen soha igazán kibontakozni, úgy a róla szóló film is megragadt azon a szinten, hogy a zsűrinek beszólógató, csóró külvárosi lányként láttassa őt. De végül is jól jelképezi életét, hogy akárcsak ő, az Én, Tonya is többre lehetett volna hivatott.
7,5/10
A Én, Tonya teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
