Most, hogy 2017 év végén véget ért az HBO saját gyártású Terápia sorozata, úgy döntöttem, hogy egyben írok ennek a - számomra - kiemelt fontosságú televíziós alkotásnak mindhárom évadáról. Nehéz megragadnom a sorozat különlegességének magvát, de igyekezni fogok, hogy átérezhessétek, miért tartom rendhagyónak ezt a produkciót.
Amit köteles vagyok elmondani, az az, hogy a Terápia egy izraeli sikerszéria hazai adaptációja - ám nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy már készült egy amerikai tévésorozat is ugyanezen licensz alapján. Tehát azt, hogy magyar találmány, netán hungarikum lenne, egy pillanatra sem lehet rásütni a sorozatra.
A Terápia különlegessége az, hogy szinte minden egyes epizódja lényegében egy helyszínen, a főszereplő terapeuta, András rendelőjében játszódik, és csak annyi történik benne, hogy két ember beszélget. Ennyi. A hét minden napján más-más "beteg" lelki problémáját ismerhetjük meg, és hétről hétre az azonos napokon ugyanannak az embernek a történetébe merülhetünk bele. Nem hangzik túl izgalmasan, ugye?
Pedig rendre kiválóan tud működni a produkció. Ez két összetevőn múlik elsősorban: a fogatókönyvírók munkáján és színészi játékon. Mindkettő aspektus tanítani való a sorozatban. A szereplők történetei sohasem sablonosak, sohasem egyszerűek, de mindig torokszorítóan életszerűek. Az egyszerre természetes, egyszerre csavaros párbeszédekből kibontakozó egyéni sorsokat hallva sokszor magunkra, a saját életünk problémaira fogunk ismerni. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy mind a fiatal tehetségek (pl. Sztarenki Dóra, Kurta Niké, Vilmányi Benett), mind a rutinosabb színészek (pl. Csákányi Eszter, Nagy Ervin, Udvaros Dorottya) kivétel nélkül rendkívül jól teljesítenek a sorozatban, akkor érthető, hogy miként tud hatékonyan funkcionálni az egyszerű, de nagyszerű recept, amin a produkció alapul.
Persze a fentiek nem lennének elég az üdvösséghez, ha maga a főszereplő, Dargay András nem lenne érdekes a nézők számára. A Mácsai Pál által hatalmas alázattal megformált karakter viszont szerencsére egy különleges figura, aki szintén a sorozat nagy erőssége. András a terápiás üléseken sokszor rendkívül bölcsnek és tévedhetetlennek tűnik, ám amikor kikerül a terapeuta szerepköréből, kiderül, hogy ő egy abszolút nem tökéletes hős, sőt! A Terápia három évada a főszereplő vonatkozásában a melléfogások, a magánéleti és szakmai bukások, és a bizonytalanság története. Ugye nem kell kifejtenem, hogy milyen kielégítő élmény látni, ahogy a tévedhetetlennek tűnő agyturkász ordas hibákat vét, és ugyanúgy a pillanatnyi érzelmei hatása alá kerül, mint az "egyszerű haladó"? Ehhez még hozzátartozik az is, hogy a péntekenki napokon András egy ideig "szupervízióra" jár átbeszélni a heti eseteit, később pedig már maga is terápiára szorul...
A nézői azonosulás így kiválóan működik, mind az emberi hibákkal küszködő terapeutával, mind a hozzá forduló betegekkel. És hova halad ez az egész? Mihez kezdenek a forgatókönyvírók a nézői figyelemmel?
Én arra juttottam, hogy tanítanak, és az életre nevelnek bennünket. Mégpedig a "valódi", komplikált érzésekkel és helyzetekkel átszőtt, egyáltalán nem fekete/fehér, jó/rossz életre. A Terápia epizódjaiban életszerűek a konfliktusok, de a "feloldásaik" is. A "feloldás" szót azért raktam idézőjelbe, mert ahogy a valóságban, úgy itt sem mindenre létezik pontos magyarázat, csak körülbelüli válaszok, és abból sem következik varázsütésszerű megoldás. Láthatjuk, hogy sok kapcsolat már úgy elmérgesedetett, amiből már nincs visszaút, sok trauma pedig olyan mélyen gyökeredzik, hogy örökre megnyomorít embereket. A terapeuta minden igyekezete és jó szándéka ellenére bizonyos szereplők nem tudnak változni, vagy éppen változtatni az élethelyzeten, amibe kerültek. Esetleg olyan drasztikusan változtatnak, amire senki sem gondolt... Ahogy a való életben sincs mindig happy end, úgy itt sincs, sőt! Az áttörések, amiket a szereplők a szakember irányított kérdései segítségével néha elérnek, csak felismerések, amelyek lehetőséget adnak a változásra, de nem garantálják azt. A változás azonban nem feltétlenül jó vagy fájdalommentes, és sohasem jelenti az út végét, szinte mindig további teendőket szül.
A sorozat abból a szempontból is rendhagyó, hogy az epizódok során általában a tényleges események a képernyőn kívül történnek. A szereplők sorsfordító cselekedetei rendszerint a részek között eltelt időszakban zajlanak, és a néző csak az elmondásukból ismerheti meg az eseményeket - ez visszavezet a történetmesélés legősibb formáihoz, ahol a mesélő személyisége nagyban rányomja a bélyegét magára az előadott történetre. Ám nem csak az események történnek a képernyőn kívül, hanem a következtetések javát is azon kívül kell levonnunk. Az epizódok legtöbbje megkívánja, hogy a néző a szereplőkhöz hasonlóan utólag, befelé fordulva, maga gondolja át az elhangzottakat, és maga vonja le a következtetésket és tanulságokat. Nem szoktam ilyen sorozattal találkozni, ami ennyire szembemegy a ma jellemző alapvető televíziós hatásmechanizmusokkal, de engem megnyert magának a koncepció és a megvalósítása.
A Terápia rendezői, Gigor Attila (Kút) és Enyedi Ildikó (Testről és lélekről) nem véletlenül arattak az utóbbi időben hatalmas kritikai sikereket a filmjeikkel. Mindkét direktor nagy magabiztossággal és hatékonyságggal használja a rendelkezésére álló szűkös eszköztárat. Rendezésük egységes koncepció mentén haladva sallangmentes, minimalisztikus, pontos, és erősen szuggesztív. Színészeiket kiválóan instruálják, a zenével csak a drámai csúcspontokon élnek, akkor is csak a legszükségesebb mértékben, sohasem öncélúan. A sorozatban minden beállításnak, minden vágásnak komoly szerepe van, a bő húszperces epizódok minden egyes töredékmásodperce jelentőséggel bír. Az évadok színvonala egységes, ha egy-egy epizód vagy szál olykor gyengébb is, a nagy egész átgondoltsága mindig töretlen marad.
Mindezen dícsérő szavaim ellenére tudom, hogy a mai, felpörgött világban nem mindenkinek lesz türelme egy olyan sorozatra, ahol csak beszélgetnek az emberek, és amiben igazából nincsenek hollywoodi fordulatok. Azt hiszem, valamennyire meg kell érni a Terápiához, hogy tudjuk értékelni azokat az életben hasznosítható értékeket, amiket közvetít.
A sorozat mindhárom évadának értékelése egységesen: 9/10
