Január 7-én indul az első évad második fele, ideje összegezni, mi történt eddig a USS Discovery fedélzetén. A jó hír az, hogy annyi év után újra sikerült tartalommal megtölteni a Star Trek sagát, a rossz az, hogy eléggé eklektikus lett a végeredmény. A sors iróniája, hogy most érte utol a technika a sorozatot, ezért esélytelen előzményként tekinteni a történésekre, hiszen a látvány és az űrhajó felszerelése soha nem volt ennyire modern, miközben ugye időben Kirk-ék előtt 10 évvel vagyunk. A másik probléma a klingonok, akik hiába lettek újradizájnolva külsőleg, még mindig túl primitívek ahhoz, hogy valódi ellenfelei legyenek a Csillagflottának (ha minden jól megy, a helyzet a jövőben változik, legalábbis őszintén remélem, hogy a forgatókönyvírók kihasználják a félévad végének fordulatát, és tágítják az univerzumot). A karakterekkel is akadnak gondok, hiszen amilyen érdekesnek indult Burnham figurája, annyira laposodott el a végére, a hagyományosan dögös kapitány sem olyan szimpatikus, mint ahogyan megszoktuk (semmi csajozás, a legénységgel sincs olyan családias viszonyban, mint elődei, azaz utódai, ő az első kapitány a Csillagflottánál, akinek gondolkodás nélkül be tudnék mosni időnként), nem igazán dőlt el, hogy ki a főszereplő, a fókusz folyamatosan változik, a szerelmi szál eléggé erőltetett, és hosszan sorolhatnám még a nyűgeimet, de mindezzel együtt trekkie-ként összességében elégedett vagyok, mert a sorozat visszahozta azt a Star Trek - feelinget, amely olyan fájóan hiányzik az újragondolt mozifilmekből.

Mindenki Michael Burnham-et (Sonequa Martin-Green) vádolja azzal, hogy kitört a háború a klingonokkal, ezért igencsak meglepődik, amikor Lorca kapitány (Jason Isaacs) munkát kínál neki a USS Discoveryn. A szakmai és emberi rátermettségével kivívja magának az elismerést a hajón, lesz egy jó barátja és a szerelem is rátalál, de egy háború kellős közepén nincs túl sok idő a romantikára...

Látszik a sorozaton az az irgalmatlan pénz, amit elköltenek a CGI-ra, ami nem baj, mert a valóban végtelen Star Trek-univerzum rengeteg lehetőséget ad arra, hogy a trükkmesterek kedvükre kísérletezzenek, azonban időnként sajnos túltolják a látványt, kevesebb jóval több lenne, inkább a forgatókönyvre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni. Összességében az első félévad megtette a kötelességét, újra feltette a térképre a sorozatot, bebizonyította, hogy nemcsak külsőségeiben tartja a lépést a legmenőbb sorozatokkal, de a filozófiát ("nem katonák vagyunk, hanem felfedezők") is sikerült visszacsempészni az univerzumba. Ez a néhány rész csak arra volt elég, hogy felvegyük a ritmust, nem nagyon volt idő lazítani a feszes dramaturgián, azonban mégis volt egy rész (amelyben az időparadoxonnal játszottak el az alkotók meglepően jól, az első epizódon kívül nekem ez volt a kedvencem), amelyből látszódik, hogy milyen lehetőségek rejlenek a sorozatban. Még nem dőlt el, hogy ki a főszereplője a sorozatnak (hagyományosan a kapitány szokott lenni, az elején úgy tűnt, hogy ezúttal Burham lesz az események központja, azonban azóta kicsit vérszegény lett a karaktere) de az évad második felében még bármi lehet, majd meglátjuk, a cél az volt, hogy a nézők megkedveljék a sorozatot, ez pedig pipa.

Sonequa Martin-Green engem még nem győzött meg arról, hogy el tudja vinni a hátán a sorozatot, Jason Isaacs kiváló, mint mindig, nem ő tehet arról, hogy én egyelőre még nem tudtam túltenni magam azon, hogy a karaktere nagyon különbözik az én kedvenc Kirk kapitányomtól. Szerintem Doug Jones a legjobb a sorozatban, kár, hogy nem fogják hagyni, hogy elhomályosítsa Burnham-et és Lorcát, ezért nem fog annyi lehetőséget kapni, amennyit megérdemelne. Rajtuk kívül még Anthony Rapp emelkedik ki a többiek közül, és Mary Wiseman is egyre jobban belerázódik a szerepébe.

A sorozat ismét megdöntött egy tabut, sok-sok évvel ezelőtt a Star Trek-ben csókolózott először egy fehér férfi (Kirk kapitány) és egy fekete nő (Uhura hadnagy), most két férfi forrt össze egy szenvedélyes csókban egy kellően drámai pillanatban, és a klingon-ember szex sem mindennapos a szériában. A humor is felsejlik időnként, a szerelmi szál azonban hangyányit erőltetettnek tűnik, és túl sokat beszélnek a szereplők (ez egy hadihajó, ahol első a kötelesség, miért kell mindig belemondani a kamerába az éppen aktuális lelki problémát?). Vagyis megvannak a maga hibái az eddigi epizódoknak, de lássuk be, volt honnan behoznia a lemaradást a Star Trek univerzumnak, hiszen hiába gondolták újra a sagát, a filmek inkább a szórakozást szolgálták, jól elkészített blockbusterek voltak, de nem sok közül volt a klasszikus sorozathoz és filmekhez (talán az utolsó mozifilmnél javult a helyzet). Az a döntés, hogy visszatértek a kezdetekhez, egyrészt jó volt, hiszen lehetőséget adott arra, hogy sallangok nélkül merüljünk bele a Star Trek univerzumba,  másrészt viszont kicsit zsákutcának bizonyult, hiszen a klingonok meglehetősen egysíkú karakterében nincs annyi, hogy valóban komolyan vehetők legyenek méltó ellenfélként. Az évad nemsokára kezdődő második fele azonban rendkívül izgalmasnak ígérkezik, és remélhetőleg náluk sokkal érdekesebb és összetettebb karakterekkel kerülnek szembe Lorcáék.

Sokat nyafogtam ugyan, de az az igazság, hogy sok-sok év után újra jó  trekkie-nek lenni, mert úgy érzem, hazaért a kis lelkem az én kedvenc univerzumomba. Mert hiába támasztották fel a moziban a sorozatot, az csak egy látványos matiné, nem több, utoljára Picardék idejében (ami ugye nem most volt) gondoltam úgy, hogy nincs annál felemelőbb érzés, mint felfedező útra indulni az Enterprise (ami lehet akár Discovery is, csak csillaghajó legyen) fedélzetén, mert az űr a legvégső határ és a mi feladatunk ismeretlen világok felfedezése. A Csillagflotta nem hátrál meg az űrcsatákban, de a mi küldetésünk a béke, nem uralni akarjuk a galaxist, hanem megismerni. Jó újra érezni az energiát, live long and prosper Star Trek Discovery!

7/10

A Star Trek Discovery teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (Mafab) oldalán.