Ha valaki látja a Mi a neved? sikerét, önkéntelenül is megfogalmazódik benne a kérdés: mi az, amit ez a film tudhat? Mit tudhat, hogy Japánban minden idők egyik legnézettebb darabja lett, hogy be tudott férkőzni a nyugati kultúrába a Mijazaki-produkciók által nyitott résen, hogy velem egyetemben számos olyan ember foglalkozik vele, akik nem éppen nagy ismerői és rajongói a műfajnak? Az a helyzet, hogy ezekre a kérdésekre nem feltétlenül létezik logikus, ésszerű válasz, de igyekszem megtalálni a választ.
Kezdetnek ott van például az, hogy Makoto Sinkai a testcserés filmek felettébb banális alapötletet képes úgy átértékelni, hogy egészen transzcendens szépséget találjon a koncepcióban. Persze, két főhősünk itt is egészen hétköznapi bonyodalmakba keveredik (közvetlenül azután, hogy rácsodálkoztak egymás testére), de ennél sokkal jobban érdekli a rendezőt, hogy hogyan alakít ki kapcsolatot két ember, aki csak ezeken az élményeken keresztül, szó szerint csak belülről ismerheti meg egymást. Ami újabb csavar ebben, hogy szereplőink számára ez egyfajta álomszerű élmény, aminek nemcsak valóságossága kétséges, de folyamatos felejtéssel is jár, mintha nem teljes tudatukkal léteznének a másik bőrében. (És ezen kívül még jön egy-két nagyobb csavar, amelyek egészen kozmikus szintre emelik az ő összeköttetésük nehézségeit.)
A Mi a neved? ezt pedig képileg is bámulatosan ábrázolja: bár alapvetően semmi olyat nem tartalmaz, ami különösképpen indokolná a rajzolt feldolgozást, Sinkai mégis elképesztő látványt, az animékhez képest szokatlanul mozgalmas beállításokat, egyedi képeket komponál történetéhez. A zene, a két szálat összefűző vágások hihetetlenül jól passzolnak a mondanivalóhoz. A film borzasztó egyszerű gondolatokat, érzelmeket képes nagyszabású formába önteni, és ezzel megmozdítani valamit a nézőben.
A játékidő végére ugyanis tényleg elhisszük, hogy noha ez a két ember igazából egyetlen percet sem töltött egy légtérben, ők mégis összetartoznak, és fájdalmat érzünk, ha nem tudnak egymásra találni, katarzist, ha ez mégis sikerül. Sinkai tálalásában azért is lehet ennyire magától értetődő ez a kapcsolat-tudat, mert rögtön egy olyan helyzetet teremt és sulykol aztán végig, ahol mindkét főszereplőnk magányos, igazi megértésre még barátaitól sem számíthat, a testen kívüli élmény csodája pedig összefonódik egymás megismerésének csodájával. Hiszen mi lehetne annál bensőségesebb élmény, mint szó szerint a másik testében tölteni egy napot?
Ezek után pedig nem is kell azzal a kérdéssel foglalkoznia, amin a legtöbb romantikus mozi minden igyekezete ellenére elcsúszik: hogy szereplői összeillenek-e. A Mi a neved?-ben nem az lényeg, hogy a városi srác és a falusi lány megtalálja-e a közös hullámhosszt, hanem az a megismételhetetlen, reprodukálhatatlan (nem véletlen a felejtés motívuma) élmény, amiben nekik közösen részük van. És talán ezt Sinkai maga sem érzi igazán, mert a játékidő második felére belemegy egy teljesen felesleges feladatmegoldós mellékszálba, sokat rontva az összképen. De valahogy ilyen csoda az alkotás is: nem azért lehet szeretni, mert passzol az ízlésünkhöz, reagál az igényeinkre, mert annyira mesteri kidolgozásában (ha úgy vesszük, egy orbitálisan nagy logikai bukfencen alapul az egyik fő fordulat), hanem mert éppen velünk történik meg, amikor nézzük.
8,5/10
A Mi a neved? teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
