Alapvetően talán magam sem vettem volna elő a Strause-fivérek erősen B-kategóriás idegeninváziós filmjét, ha nincs az idén elkészült és jóval ígéretesebbnek tűnő folytatás, de kiváló alkalomnak látom ezt, hogy kicsit igazságot követeljek a Skyline-nak. Ugyanis bár tényleg távolról sem mestermű, jóval negatívabb fogadtatással találkozott, mint az érdemelte volna, sőt, éppen a második rész a bizonyíték rá, hogy mennyi kisebb erényét fel lehet sorolni ennek a produkciónak.
A Skyline legnagyobb fegyverténye ugyanis egyáltalán nem nyilvánvaló, ugyanakkor ez szülte legnagyobb hibáját is: az elsősorban effektesként dolgozó rendezőpáros mindössze 10 millió dollárból kihozott egy olyan produkciót, amely külsőre bátran felvette a versenyt a blockbusterekkel is. (Tegye fel a kezét, aki nem saccolta a büdzsét egy nagyságrenddel feljebb!) Strause-ék nagyon okosan úgy alakították filmjüket, hogy elkerüljék az összes csapdát, amitől az effektek olcsónak tűnhetnek: a háttérbe, a távolba száműzték a CGI-t, vagy éppen hátulról világították a képeket (erre a minden idegen eszközből áradó kék fény kiváló ürügy volt), illetve eleve csak a földönkívüliek megjelenítését bízták a számítógépekre, és kikerülték az elmaradhatatlan városrombolást. (Ez elég jól ki is világlik azzal az egy-két alkalommal, amikor "valódi" tárgyakat, épületeket próbáltak digitálisan manipulálni.)
A Skyline tehát sikeresen hiteti el magáról, hogy az űrlény-katasztrófafilmek méltó örököse lehet, csak hogy mindezt azonban pontosan abban az időszakban, amikor a nézők már megcsömörlöttek az idegeninváziós moziktól: éppen túl voltunk két Transformersen, a District 9-on, Cloverfielden, és nemsokára érkezett A Föld inváziója - Csata: Los Angeles (amelyen a Strause-fivérek dolgoztak is, nem kis balhét okozva azzal, hogy a stúdió szerint "kilopták" munkájukat a Skyline-ba) és a Cowboyok és űrlények. Már ebből a felsorolásból is jól látni, hogy az újszerű megközelítést alkalmazó darabok lettek sikeresek, A függetlenség napja receptjét másoló mozikat pedig 6-7 év múltán is nehezen tudnánk visszaidézni.
Nehéz volt tehát nézőként megállapítani, hogy pontosan mit szeretne nyújtani a Skyline, de maga a film is láthatóan küzd ezzel: bár kétségkívül egy egyedi koncepciót alkot a Földet megtámadó idegenek technológiája, módszere, külseje kapcsán, annyira mégsem támaszkodhat a látványelemekre, mint egy 150-200 milliós szuperprodukció, dramaturgiája viszont érezhetően még annál is gyengébb. A felvezetés hosszas, főleg annak fényében, karakterek, a színészi játékok hamisítatlanul B-filmesek, a konfliktusok legtöbbször a menekülés mikéntjében merülnek ki, és többnyire csak feldobják a labdát a következő összecsapáshoz az idegenekkel.
Ugyanakkor ezek a labdákat többnyire sikerül lecsapni: a bujkálás, a menekülés az űrlények elől rendre feszült, jól kiszámított és fordulatos, néhol egészen pazar rendezői megoldásokkal megkoronázva (ld. a parkolóházas szekvencia). Az idegenek működése nemcsak kreatív, de megjelenésük is egészen széles skálát vonultat fel, ami kellemes változatosságot csempész a műbe. És bár ez az alapvetéséből távolról sem adódik, a Skyline a műfaj számos berögződésével igyekszik szakítani, ami szerintem az utolsó fél órára egészen meghálálja magát.
Persze ezzel együtt sem lépi át a végeredmény egy kőbuta popcornmozi szintjét, de mint látható, számos olyan vonása van a Skyline-nak, amelyek már egészen lenyűgözőnek nevezhetők. Sajnálom is, hogy a film az időszak idegeninváziós bukásai között vonult be a történelembe (bár üzletileg nyereséges lett), holott szerintem a Strause-testvérek tehetsége ennél egy fokkal többet érdemelt volna, és ez bármikor megmutatkozhatna, ha egy színvonalas forgatókönyvhöz jutnának.
5,5/10
A Skyline teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán