Ez év júliusában érkezett a hír, hogy napjaink egyik leghíresebb és legelismertebb rendezője, egyben személyes kedvencem, Quentin Tarantino filmet fog készíteni az Egyesült Államok talán leghírhedtebb gonoszáról, a szektavezető Charles Mansonról. Érdekes témaválasztás, már csak azért is, mert a cseroki felmenőkkel is rendelkező direktor még soha nem készített olyan darabot, amely teljes egészében valós eseményeken alapult. Még ha történelmi alapokon nyugvó mozit is csinált, abszolút fikcióban utazott. A kérdés az, hogy milyen lehet majd ez a film, hogyan épülhet fel? Játékra hívom a Kedves Olvasót, amelyben Tarantino eddigi pályafutása és szerzői jegyei alapján próbálok néhány, talán valóra váló következtetést levonni.

Amerika legrohadtabb mészárosa

De ki is egészen pontosan Charles Manson? Jelenleg rab egy kaliforniai börtönben. A hatvanas évek végén a Manson család nevű csoport vezéreként ő tervelte ki a Tate és LaBianca gyilkosságokat, de már korábban is többször került összetűzésbe a törvénnyel kisebb-nagyobb bűncselekmények miatt. Nehéz gyerekkora volt, édesanyja tiniként szülte meg, apját valószínűleg soha nem látta, és talán jobban járt volna, ha előbbit sem ismeri. Felsorolni is nehéz lenne, mennyi iskolában, nevelőintézetben, börtönben járt élete során és milyen dolgokban vett részt. Próbálkozott zenészként, de csak miután elfogták szörnyű bűneiért vált tulajdonképpen sikeressé. A nyolcvanharmadik évében járó férfi igazi pszichopata alkat: magát a sátán és Krisztus megtestesülésének gondolta.

Ismeretlen utakon

Bár Quentin Tarantino már korábban is készített filmeket, amelyek történelmi alapokon nyugodtak, ez lesz az első olyan alkotása, amelyben valószínűleg többé-kevésbé ragaszkodni fog a valós eseményekhez. A Becstelen Brigantyk II. világháború kimenetelét megváltoztató mozis leszámolásához hasonló itt kevésbé működhet, s bár voltak rabszolgafelkelések az 1800-as években Amerikában, a Django elszabadul féle laza, filmes toposzokból összeálló hangulat sem hiszem, hogy kenyere lehetne majd a Manson műnek. Nyilvánvaló, hogy az alkotói szabadsággal élve Tarantino nem dokumentarista jelleggel fog képet alkotni az ördög egyik földi helytartójáról, de vannak olyan események, amiknek benne kell lennie egy ilyen darabban. Ilyen például Roman Polanski nyolc és fél hónapos terhes feleségének és több másik embernek 1969. augusztus 9-ei meggyilkolása, amely minden bizonnyal a legfeketébb pont a Manson család nem túl fényes pályafutásában. Bár nem gondolom azt, hogy a filmjein egyet mindig csavaró Q.T. hagyományos felépítésű thrillert alkotna, pályafutásába éppen azzal (is) hozhatna újdonságot, ha Tate és barátai megölését kiemelt figyelemben részesítené. Elgondolkodtam ugyan egy olyan verzión, amelyben a rendező visszafogottabb brutalitással támad és főleg a dialógusokkal, illetve a színészi játékkal mutatja be az őrületet, alaposan átrágva magam a lehetséges opciókon arra jutottam, hogy Tarantino egyfelől nem hagyna ki egy ilyen ziccert némi trükkösködésre, másrészt meg tényleg frissítést jelentene életművében, ha bemutatná e sajnálatos éjszakát.

Na de mi lesz a vicces Q.T.-féle erőszakkal?

S hogy miért? Azért, mert Tate és a többi házban tartózkodó megölésében nincsen semmi vicces. Hátborzongató, brutális órák voltak azok, józan ésszel fel sem igazán fogható tettekkel. Viszont ha végignézünk Tarantino filmográfiáján, nála az erőszak valahol mindig poénos. Egyszer azért, mert realisztikus, de nevetésre sarkalló szituációban van elhelyezve, máskor meg azért, mert annyira stilizált, elemelt a valóságtól. Előbbire remek példa Marvin fejbelövése az autóban a Ponyvaregény klasszikus jelenetében, utóbbira pedig a Kill Bill vércunamija minden egyes szamurájkard vágásnál. A direktor bizony nem kicsit szereti, ha olyan dolgon nevet a nézője, amin amúgy nem tenné: de lehet-e ezt a receptet itt is alkalmazni? Nem vagyok benne biztos, hogy nagy mennyiségben, de felvillanásokban, apró momentumokban mindenképpen. Egyetlen módját tudom én elképzelni annak, hogy Tarantino belecsempéssze egyik fő stílusjegyét a filmbe: ha az elkövetőket teszi nevetség tárgyává azzal, hogy bár kegyetlenek és vadak, de emellett végtelenül bénák is egész 'küldetésükhöz". Utóbbira ugyanis voltak jelek, finoman szólva sem végeztek 'tiszta munkát" Manson csatlósai. Ezzel együtt inkább tenném le a voksomat arra, hogy ezúttal megláthatjuk, hogy milyen mély a nyúl ürege, s a rendező most a nyers hatásra fog koncentrálni: Q.T. utalt már arra, hogy egyszer szeretne egy igazán félelmetes filmet csinálni, s ezeknél a jeleneteknél akár valóra is válthatja ezt az álmát. Ha hű marad magához, és fejezetekre bontva meséli majd el Mansonék tetteit, akkor az egyik epizód, a Tate-féle lehet egy igazán gyomorba vágó 'home invasion" horror, bő húsz percben, szűk fél órában elbeszélve.

Az őrület narratívája

Tarantino kb. annyira iszonyodik a lineáris elbeszéléstől, mint mások a hatalmas méretű pókoktól. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyszer-kétszer ne használná (Helló, Halálbiztos!), de az időrenddel való trükközés legalább annyira a sajátja, mint géppuska-szerű párbeszédei vagy a már említett kettősségre épülő erőszak. Ennél fogva nagyon is valószínű, hogy a szkript most sem lesz mentes a turpisságoktól. Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy minden fejezet más és más nézőpontot mutasson meg. Képzeljünk el például egy felütést: A Tate-gyilkosság a fiatal színésznő szemszögéből. Látjuk, ahogy belépnek az életébe a Manson család tagjai, aztán a kezdő egység a halálával ér véget. A második részben visszaugrunk az időben. Charles és követői, a halálos lányok összeismerkednek, a szekta megalakul. Itt szembesülünk először a vezérrel, de a fókusz az egyik nőn van. A harmadik fejezet az, amelyben belép a képbe a rendőrség, a középpontban egy nyomozó áll. Több flashback is lehet, ahol bizonyítékokhoz kapcsolódóan láthatjuk, mikor és merre járt, mit csinált Manson és csapata, így megismerkedhetünk a Helter Skelter elmélettel is. Negyedik felvonás: az éjszaka, amikor a LaBianca-gyilkosságok megtörténtek. Itt maga a vezető mutatta meg a családnak, hogy mit tegyenek, részben velük tartott. Rivaldafényben: mindenki. Az ötödik fejezetben zárul le a film. Úgy gondolom, hogy Tarantino itt beszéltethetné a karaktereket, és a rendőrségi kikérdezésekből, újságírói kérdésekből állna a helyére minden kis mozaik. Nekem tetszene egy hasonló felépítésű szerkezet, de persze az is lehet, hogy ennél hagyományosabb lesz a Manson darab és egy klasszikusabb nyomozós thrillert készít Q.T.

Duma, az van, és zene is kell...

Abban biztosak lehetünk, hogy párbeszéd, monológ sok lesz, akármilyen is lesz a forgatókönyv formája. Ha jól belegondolunk, még az Alkonyattól pirkadatig is tele van idézhető szövegekkel, pedig az a második felére egy exploitation vámpírfilmmé változik. A forgatókönyvíró Tarantino ennek ellenére megtalálta a módját, hogy a rá jellemző pofázásvihart elhelyezze a cselekményben. Itt is hasonlóra számítok, noha az idő vasfoga nem kímélte az ő dialógusait sem. A Halálbiztos vagy az Aljas Nyolcas némileg túlbeszélt darab volt, utóbbinál még kissé cikornyássá is váltak az elhangzó mondatok. A Manson film sok lehetőséget biztosít az írói bravúrokhoz: az ördögi vezetőnek sok-sok eszelős monológot lehet a szájába adni és komplex jellemábrázolásra is bőven van lehetőség. A lányok, Susan Atkins, Patricia Krenwinkel vagy épp Linda Kasabian szintén érdekfeszítőek lehetnek. Tarantino képes érdekes női figurákat alkotni, de legutóbb, amikor nagyobb csoportban ábrázolta őket, kissé megbicsaklott tudása. (Sokan ezért is nem szeretik a Halálbiztost.) Popkulturális utalásokra, amik szintén fontos elemét képezik a rendező műveinek meg aztán végtelen számú lehetőség van. Charles Manson nagy Beatles rajongó volt, a korszak a hatvanas évek vége, dúl a hippi korszak, a történetben pedig fontos szerepet kaphatnak filmesek (Polanski és felesége, Sharon Tate) és zenészek (a Beach Boys tagja, Dennis Wilson jól ismerte a szektavezért) is.
Tarantino, akárcsak a mozgóképeknél, a zenénél is elsősorban a hatvanas és hetvenes éveket preferálja, a filmidőnek vagy a filmkészítés idejének jelenéből nem sűrűn választ számokat. Ez most változhat, hiszen adja magát a Beatles, a Beach Boys vagy éppen Manson saját dalainak felhasználása is: ezek viszont annyira kézenfekvő választások, hogy meglepődnék, ha nem csak jelzésértékűen tűnnének fel. Tarantino nem sokszor használ mozgókép számára komponált dallamokat (az Aljas Nyolcas ebben a tekintetben erős kivétel volt) és szerintem most sem lesz rá szüksége. Q.T. sokszor él ütős zenei ellenpontozásokkal, amire kiváló példa a Michael Madsen táncolós-füllevágós jelenete. Jellemző még soundtrackjeire, hogy alkotásaihoz egységes válogatást csinál. A Kutyaszorítóban hangulatát a rágógumi-pop, a könnyed rock és a funk adta meg. A Ponyvaregénynél a hatvanas évek szörf-popja került előtérbe, a Jackie Brownban pedig a blaxploitation korszak funk és soul szerzeményei voltak többségben.

Egyéb 'apróságok"

Színészi fronton is csak találgatni lehet a projekt kapcsán: Brad Pitt, Jennifer Lawrence, Samuel L. Jackson és Margot Robbie neve merült fel, de még semmi sem biztos. Kíváncsian várom, hogy Tarantino ezúttal kinek ad majd lehetőséget, hogy megint régi fényében tündököljön. A Ponyvaregényben ismét menővé tette Travoltát, a Jackie Brownban pedig egy régi blaxploitation sztárnak, Pam Griernek adott egy új esélyt. A Kill Billben David Carradine-t foglalkoztatta sikerrel, a Halálbiztosban meg Kurt Russelt helyezte vissza a térképre. Most is lehetséges, hogy valakit finoman visszataszigál a reflektorfénybe, bár legutóbbi három mozija nem erről szólt. S vajon lesz-e trunk shot, amikor a kamera egy autó csomagteréből kikandikálva mutatja a szereplőket? Begyűrűzik-e Tarantino lábfétise ebbe a művébe is? A mellékhelyiség ismét kiemelt fontosságot kap? Fel fognak tűnni saját fiktív márkái a filmben és oszt magának is egy szerepet?

Megannyi kérdés, amire majd az idő eldönti a választ. A forgatás kezdetét 2018 nyarára ígérik a pletykák, addigra már sok minden napvilágot fog látni. Számomra annyi bizonyos, hogy Tarantino ismét merész húzásra készül. Mióta 2009-ben a Becstelen Brigantykkal kilépett komfortzónájából (azaz nem a jelenkorban játszódó, sok-sok mozis utalással, kölcsönvétellel és mixeléssel teli filmet csinált), és elkezdett történelmi sebekről beszélni a maga sajátos stílusában, mindig igyekszik valami meghökkentőt húzni: hát, most beletenyerelt a tutiba, de ha sikerrel veszi ezt az akadályt is, akkor véglegesen megérkezik a legnagyobbak szűk elitjébe. Mert az biztos, hogy Mansonról csináltak már filmet, nem is egyet, de olyat, mint amilyet Tarantino fog, egyet sem. Az meg majd kiderül, hogy pozitív, vagy negatív kicsengésű-e ez a mondat. Bízzunk az előbbiben!