Ha annyit írok csak, hogy Sam egy 18 éves fiú, akár elhatározza, hogy becsajozik, aligha asszociálna bárki is egy formabontó szériára, a legtöbbeknek egy újabb Amerikai pite-koppintás jutna az eszébe. Hozzá kell tenni azonban, hogy Sam autista. Ennek nyomán pedig szándékai alaposan felforgatják saját és környezete életét is.
Az Atypical surranópályán lett a Netflix legfrissebb sikere: a streamszolgáltató nem reklámozta agyon, nem robbant nagyot, de nézők és a kritikák egyre többet emlegették, végül pedig teljesen magától értetődő volt, hogy berendelték a második évadot is belőle. A legújabb Netflix-kedvencben azonban a különlegességet - a látszat ellenére - nem a felszínen kell keresnünk.
Ha már látszat: az Atypicalt könnyen érthetné az a vád, hogy elbagatellizálja a témát, nem reprezentálja megfelelően az autistákat, ugyanakkor ez utóbbi szerintem nem is célja: ha Ben Affleck Könyvelőjéhez hasonlóan nem egy viszonylag beilleszkedett illetőt tesz meg főszereplőjéül, nem lenne miről szóljon a sorozat. És ehhez ugyanígy kellenek az olyan romantikus túlzások, mint hogy Sam képes integrált oktatásban tanulni, sőt, még munkája is van, noha tanárai vagy munkaadója látványosan nincsenek felkészítve sajátos nevelési igényeire - azonban egyetlen alkalmat leszámítva főhősünknek még csak látványos kiborulása sincs.
Ugyanakkor a sorozatban éppen az a remek, hogy a nyilvánvaló egyszerűsítések ellenére is olyan mélységben képes feltárni Sam életének, illetve családjának dinamikáját, amit nem várnánk egy 8x30 perces dramedytől. Például hiába Sam becsajozása a fő szál, szüleinek, valamint húgának is önálló szerepet szánnak, ráadásul az évad második felében már pszichológusa is egy külön történetszálat kap. Ennek köszönhető tehát, hogy az Atypical nem szimplán egy autista srác komikus csetlés-botlásáról szól, hanem az élete legutóbbi 18 évét bezárkozva élő anya frusztráltságáról, a fiával kapcsolatot kialakítani alig képes apa lelkiismeret-furdalásáról és a család második számú gyermekeként felnőtt húg ambivalens érzéseiről. Ez pedig jelentős mértékben a remek karakterizációból táplálkozik: az alkotók igyekeztek mindenkit már külsejében is egyedire formálni, illetve alkalmanként rendkívül kifejezően "természetes közegében" megmutatni, ezzel pedig a játékidő nagy részét szánhatják arra, hogy problémáikkal, dilemmáikkal küzdjenek. Irtó hatékony és céltudatos írásnak lehetünk tanúi, amely egy szitkom keretei közé képes annyi gondolatot és drámát belezsúfolni, hogy az sok 60 perces szériával is felvegye a versenyt. (És természetesen ne feledkezzünk meg a remek alakításokról sem.)
És miközben az Atypicalnek ez az oldala rendkívül sokrétű és összetett, a humor végig azt pofonegyszerű képletet használja, hogy Sam az átlagember számára kínosan őszintén, érzéketlenül vagy csak szimplán furán nyilvánul meg. A komikum változatossága egyértelműen nem erénye a sorozatnak, amely sokszor ráadásul egyenesen irreálisan bugyuta helyzetekbe hajszolja hőseit - vagy éppen ilyen szereplőket hoz be. (Jókat nevettem Zahid egy-két szövegén, de karikatúraszerű jellemvonásaival iszonyúan kilógott a drámai tekintetben a legnagyobb hitelességre törekvő összképből.) Ugyanakkor ez annyira mégsem ütközik ki, mert a klasszikus szitkomokkal ellentétben magukat a csattanókat meglehetősen sokszínűen dolgozza ki a forgatókönyv, rengetegszer egészen természetesen illesztve őket a történet folyamába, váratlanul, de hibátlan időzítéssel szórva ránk a poénokat.
Az Atypical tehát egy komoly, őszinte, mégis kellemesen vicces és abszolút szerethető élmény. Bár szívesen láttam volna témáit alaposabban is körbejárva, mégsem gondolom, hogy jogosan kérhetnék számon rajta bármi olyat, amit ebbe a formátumba lehetetlen lett volna belepasszírozni. Márpedig amit ezek között a keretek között ki lehetett hozni az alapfelállásból, azt az Atypical maradéktalanul kihozta.
