Az eddigi két Ruben Östlund-film bizonyítja, hogy a svéd rendező behatóan ismeri a társadalmat: a Play – Gyerekjáték?-ban a kirekesztésről és a rasszizmusról beszélt, a Lavinában pedig az egymástól elhidegült, a másik kihasználására épülő párkapcsolatokat fejtegette. A négyzet tökéletesen illik ezen filmek sorába, Östlund ezúttal a társadalom alakoskodását, az egymásra oda-nem-figyelésre helyezi a hangsúlyt, azonban legújabb filmje sokkal inkább egy humoros jelenetekkel oldott metsző dráma, mintsem egy „igazi” társadalmi szatíra. Ez pedig nem feltétlenül rossz.

A sztori leírásával leginkább azért nem foglalkozom, mert a történet változatossága A négyzet egyik legnagyobb erénye, a szereplőink lehetetlenebbnél lehetetlenebb szituációkba keverednek, folyamatos emberi és szakmai kihívásokba ütközve. A film főszereplője pedig pontosan olyan figura, akit tökéletesen lehetett beleszőni ebbe a történetbe: Christian egy múzeum főkurátora, aki bár úgy véli hogy tisztában van a társadalommal, valójában nem sok mindent tud róla.

Östlund rendezésében pedig ez a nem-tudás az egyik legsarkalatosabb pont, a svéd zseni ugyanis a folyamatosan változó, gyakran szinte szkeccsserű jeleneteiben igyekszik azt megmutatni, hogy valójában semmit sem tudunk embertársainkról. A legnagyobb bűnünk pedig az, hogy nem is igazán szeretnénk megismerni másokat. A négyzet ezt néhol explicit, polgárpukkasztó, máskor finomhangolt és szimbolista jelenetekkel kelti életre, ugyanakkor ez a változatos műfajkoktél végül egy teljesen kerek film-mondanivaló duóvá áll össze.

Ez pedig leginkább Östlund hihetetlen stílusérzékének köszönhető, a rendező pedig attól sem riad vissza, ha a nézői elvárásokkal teljesen szemben menve kell mondanivalót alkotnia. Az egyik kulcspont ebben maga Christian, aki leginkább Claes Bang kifinomult játékának köszönhetően válik hiteles és érdekes hőssé, egy olyan alakká, aki „kakasülőről” figyeli csupán a társadalmat, de egy idő után szerves részévé szeretne válni.

A film ugyanakkor nem ámít minket azzal, hogy Christian viselkedése általánosítható, sőt, pozitív volna. A forgatókönyv rengeteg olyan elemet tartalmaz, amelyben Östlund hangsúlyozza: a társadalom egészének egyszerűen nem lehet teljesen megfelelni, az ezzel kapcsolatos cselekedetek pedig valószínűleg kudarcba fulladnak. Ezen fő mondanivaló mellett A négyzet sok kis mellékzöngével jelzi azt is, hogy milyen ügyesen hagyjuk elrohanni az időt, és többet töltünk saját telefonunk fogságában, mint más emberekkel társalogva. Kissé közhelyes, de sajnos egyre szavatosabb mondanivaló.

Ezt a rengeteg dolgot pedig ugyan kifejezetten jól vegyíti a film, a végén azért mégis kezd apró darabjaira hullani a történet, és vélhetően nem szándékosan. Öslund sajnos ismét elköveti a Lavina egyetlen nagy hibáját, és túl bő lére hagyja a film befejezését, ebből adódóan A négyzet lezárása kissé tompít a történet addig hibátlan ívén, a játékidő kb. 20 perce simán maradhatott volna a vágóasztalon.

Ennek ellenére A négyzet ismét egy tipikus Östlund-rendezés, amely úgy szórakoztató, hogy közben komoly társadalmi perspektívákat tár elénk, mindezt a svéd rendezőtől már jól ismert, objektív és kissé polgárpukkasztó eszközökkel, ugyanakkor sajnos nem lehet eltekinteni attól, hogy sok jelenetet túl sokáig tart ki az alkotás, ezzel kissé csorbítva az adott momentum drámai ívén. Mindenesetre A négyzet ezen hibák ellenére is komoly társadalmi film, amelyet sajnos sokan érteni-, vagy megnézni sem feltétlenül fognak.

9/10

A négyzet teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán