Muszáj előre leszögeznem, hogy nem én voltam a Dunkirk fő célközönsége: a háborús filmekkel nagyon hadilábon állok - egyébként is vegyes megítéléssel - és akkor még finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy Christopher Nolan nem tartozik a kedvenc rendezőim közé. Az előzetesen napvilágot látott anyagok nem is dobták meg túlságosan az érdeklődésemet a film iránt, de aztán egyre több olyan vélemény érkezett, hogy a Dunkirkbe fektetett idő kamatostul megtérül nézői oldalról... még olyan emberektől is akár, akiktől épp ellenkező reakciót vártam volna. Félretéve tehát a rendezővel, valamint a műfajjal kapcsolatos negatív gondolatokat, bátran lehetett reménykedni egy kellemes meglepetésben, de ez csupán félig-meddig valósult meg, és Nolan ezúttal sem tudott túllépni teljesen a saját árnyékán.
FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok
Maga a háborús, pontosabban a csatatéri expozíció alapvetően nem ad túl sok lehetőséget a készítő kezébe - adott a helyszín, adott a cselekmény, adott a hangulat, de még a háttérben taglalt tematikák is meglehetősen szűk keretek között mozognak. Ezért is lehettek néhányunknak rossz megérzése, amikor kiderült, hogy Nolan filmet rendez a dunkerque-i csatáról, melynek keretében a La Manche-csatorna partján rekedt angol és francia erők voltak kénytelenek küzdeni a túlélésért egy kilátástalan helyzetben, még úgy is, hogy a biztonságos zóna szinte egy karnyújtásnyira van csak.
Persze előfordulhat, hogy valaki egy teljesen szokatlan - például vígjáték - irányba viszi el a második világháború eseményeit, amikor természetesen borul a papírforma, nem kötnek a kötelezőnek látszó elemek, de egyébként csatát úgy ábrázolni, hogy valójában újszerű élményt adjon, szinte lehetetlen küldetésnek látszik. Lehet erről másképp vélekedni, de a Dunkirket látva, ez most még egy akkora névnek sem sikerült, mint Christopher Nolan, aki inkább rájátszott az erősségeire, mintsem új utakat nyitott volna a művészetében.
A látvány remek. Egyes felvételek, és beállítások egészen lenyűgözően hatnak az óriási mozivásznon, és igazság szerint ugyanez mondható el a hallottakról is - Hans Zimmer ezúttal sem hagyott cserben bennünket és a pszichénket. Az összhatásnak kiválóan sikerült megfognia azt a tébolyt és azt a fenyegetettség érzetet, amivel a háború valószínűleg járhatott és amitől egy klausztrofóbiás vagy hidrofóbiás ember minden bizonnyal a falra mászna. Jó pillanataiban a Dunkirt fojtogató atmoszférája simán beérte még a Das Boot című klasszikust is, ami nem kis teljesítmény önmagában, de azt tudtuk, hogy Nolannek ezek az eszközök a kisujjában vannak, és ettől az élménytől nem kell tartani.
Ugyanígy - ismerve a rendező filmográfiáját - várható volt, hogy nem a lineáris történetvezetés lesz a hangsúlyos. Már az első percekben megismerjük az összes idősíkot, ami papíron kiváló megoldás lett volna arra, hogy ne csak egy helyszínre koncentráljunk hosszú ideig, csakhogy a gondok ott kezdődnek, hogy ezek a fejezetek nem sikerültek egységesre, hiszen amíg a mólónál játszódó események tele vannak izgalmakkal, addig a másik két helyszín cselekménye közel sem mondható annyira érdekesnek. Ezért is lehettünk kicsit dühösek alkalmanként, amikor a feszült jelenetek elől elvették a képet a kiismerhető moralizálás, vagy a teljesen üres percekkel kecsegtető repülős kergetőzés javára.
Az igazi probléma tehát ezúttal is akkor üti fel a fejét, amikor a külsőségek mögé tekintünk, ugyanis egy olyan szempont vagy kérdéskör sincs a Dunkirk horizontjában, amit ne láttunk volna már sokszor sok helyen. Persze, a történtek kapcsán nehéz lett volna nem olyan témákat érinteni, mint a testvériség, a patriotizmus, a hősiesség, a dicső halál, stb... azonban ezeket pont olyan elcsépelten sikerül végigvinnie Nolannek, ahogy azt egy sokkal kevesebbre tartott rendező is csinálta volna - Ki van veled? Ki van ellened? Saját magadat mentenéd vagy feláldozod magad másokért? Csupán a bevett elemeket látjuk újra és újra egy menőbb kerettel, minek köszönhetően, végeredményben semmi meglepő nem történik a játékidő 106 perce alatt. Minden bizonnyal jobban jártunk volna, ha egy még feszesebbre és idegőrlőbbre vágott csatatéri horror-thrillert kapunk, megszakítások nélkül. Talán akkor a film végi giccses, naplementébe bámulós jeleneteket is megússzuk.
A negatívumok ellenére a Dunkirket így is a jobb Nolan-filmek között lehet említeni, leginkább azért, mert végre nem egy nagyívű, csavarokra épülő történetet akar elmesélni a direktor. A film a maga szintjén megmarad egy egyszerű, de hellyel-közzel kifejezetten izgalmas, idegtépő csatatéri mozinak, aminek kifejezetten jót tesz a kevés a párbeszéd - igaz, így is vannak itt-ott feleslegesen kimondott dolgok, vagy kicsit kínos egysorosok. A másik oldalról pedig éppen ez az a műfaj, ahol beleférhet, ha nincsenek igazán komolyan kidolgozott karakterek, amit sokan vádpontként hoznak fel a brit rendezővel kapcsolatban, valahol jogosan, de itt ez teljesen belefért. Ehhez mérten nem is volt szükség egy konkrét főhősre, vagy kiemelkedően nagy nevekre, és attól eltekintve, hogy a szereplőgárda túlságosan is egy fiúbandának tűnt (nem csak Harry Styles miatt) helyenként, nagy baj a castinggal sem volt... igazából Tom Hardy szerepét is eljátszhatta volna bárki más szemöldöke.
Mindent egybevéve, a Dunkirk inkább említhető extravagáns stílusgyakorlatként, mint egy örökérvényű klasszikusként (ahová sokan bepozicionálják), de ezzel önmagában nem is lenne baj.. Azzal viszont már igen, hogy feleslegen akart egyes pillanataiban okosabbnak és érzelmesebbnek tűnni a film, mint amilyen, és ezek a percek nem is tettek jót az összképnek. Hiába láthatunk remek felvételeket és technikai megoldásokat, nem olyan erős az alapanyag, hogy az egekbe magasztaljuk a látottakat és emiatt akarva-akaratlanul is kellemetlen szájízzel állhatunk fel a mozifotelből.
A Dunkirk teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.