Félelmeket megfogalmazva zártam a második évadot, ezen aggályaim pedig félig-meddig igazolódtak. A hátrahagyottak ugyanis színvonalas, de fásult évaddal tett pontot a sorozat végére, viszont mégsem az lett a rákfenéje, amit előzetesen sejteni véltem. Akkor azt írtam, a bizarr lindelofi húzások kezdik elszívni a levegőt az alkotás gerincét adó dráma elől, azonban ma már úgy tűnik, valójában eleve nem volt ott levegő. A hátrahagyottakat ebben az évadban a lendület ugyan még hajtotta, de már saját maga kiüresedett másává vált.

Ugyanakkor attól feleslegesen rettegtem, hogy a második évad után még jobban el fog szállni a sorozat - pontosabban attól, hogy ez nem fog jót tenni neki. Az írógárda tényleg egyre jobban elengedte a gyeplőt, ugyanakkor ahelyett, hogy ez frusztrált volna, rá kellett jönnöm, hogy ez tulajdonképpen rendkívül élvezetes tud lenni. Határozottan az volt az érzésem, hogy Lindelof már nem feszül rá arra, hogy lenyűgözzön olyanokat, akiket úgysem tud lenyűgözni és sokkal lazábban, akár önironikusan is alakítja A hátrahagyottak menetét. Ennek megfelelően pedig a tökéletes nézői élmény szempontjából is szükséges, hogy egy kicsit elengedjük a látottakat, ne akarjuk számon kérni, hogyan kapcsolódik össze a hétköznapi dráma az őrült bibliai párhuzamokkal és a Lostot is felülmúlóan szürreális fordulatokkal. Ha mindenben logikát és megalapozottságot keresünk, a sorozat iszonyatosan frusztrálóvá válik, de ha alkalmasint egy cinikus fekete komédiaként fogjuk fel, meglepően magával ragadóvá tud válni. Mégsem mondanám, hogy a 3. évad lett az eddig látottak kiteljesedése, ugyanis tartalmilag sokkal inkább éreztem egy helyben járni a művet. Ugyanis A hátrahagyottak egyik legnagyobb fogyatékosságává nem a látszólag ész nélkül használt mindfuck-elemek váltak, hanem éppen az, hogy ezek mögött minimális progresszió volt csak felfedezhető.

Az egyik nagy veszekedés "Miért nem teszed már túl magad rajta?" kérdése a szívemből beszélt - nem azért, mert elvárnám, hogy szereplőink hipp-hopp dolgozzanak fel óriási traumákat, hanem mert pontosan ugyanazokon és ugyanúgy gyötrődnek, amin és ahogyan már egy vagy két éve is gyötrődtek. Az évadnyitó tudatosan felvállalt mű-idilljétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy Kevin, Nora, Matt és a többiek ugyanúgy össze fognak omlani, mint eddig, és ami rosszabb, ugyanazon motívumok mentén. Lindelof hiába vitte el a cselekményt a világ másik végére, karakterei érzelmileg ugyanazokat a köröket futották, éles váltásokkal és bizarr döntésekkel hitetve el a progresszió látszatát: a sorozat azt mímelte, hogy lecsapja azokat a labdákat, amelyeket valójában senki nem dobott fel. De hiába hajszolta figuráit egyre végletesebb lépésekig, a sokkhatás már művi és nem múlja felül az eddig látottakat. Látva, mire voltak képesek ezek az emberek fájdalmukban korábban, jelenlegi megszállottságaik aligha mutatnak újat és többnyire már csak üres hatásvadászatnak érződnek. Minden epizódnak végül kötelezően sírásba és megható Max Richter-dallamokba kell fulladnia, mintha A hátrahagyottak már egyes egyedül azon mérné meg a jó drámát, hogy mennyire tudja nézőjét megríkatni.

Ugyanakkor (ahogyan ennek figyelmeztető jelei már a második évadban is jelentkeztek) alapvetően nem a sorozatból fogyott ki a szufla, hanem hőseiből: biztos vagyok benne, hogy ha mind a második, mind a mostani etap során egy teljesen új társaság sorsának lehettünk volna tanúi, a sorozat semennyire sem fásult volna be. Már az előző szezont is jórészt az új figurák tartották életben, itt pedig egyértelműen kiviláglott, hogy az eredeti szereplőgárda egy évad alatt tökéletesen megfutotta karakteríveit, és azokat már nincs hova bővíteni - már ha hasonló eredményt várunk. Kevinről például tavaly óta pontosan tudjuk, hogy számára legalább olyan rutinszerű meghalni és feléledni, mintha egy Marvel-hős lenne, ennek ellenére aktuális túlvilági túrájának óriási feneket igyekeztek keríteni, amit értelemszerűen nehéz volt már átérezni (de valahol már az is beszédes, hogy ez a motívum került elő újra), arról nem is beszélve, hogy a sorozat színvonalához képest méltatlanul szájbarágós finálét kapott ez a közjáték. Murphyék esetében pedig szerencsésebb lett volna, ha Tommy és Jill mintájára őket is kvázi-kiírják, ahelyett, hogy kényszerből mindig hozzácsapják őket az aktuális történésekhez. Viszont amikor Lindelof kicsit kinyitotta számunkra a világot, antologikus módon bővítve október 14. és utóhatásának krónikáját, műve ugyanakkora hatásfokon égett, mint kezdetben. Hiszen nem arról van szó, hogy ne lett volna még mit elmesélni a gyászról, illetve erről a különösen is feldolgozhatatlan formájáról, hanem arról, hogy ezekkel a figurákkal kapcsolatban mondott már el szinte mindent, és a Grace-hez vagy a korábban jellemzően alulhasznált Laurie-hoz hasonló szereplőkre volt szüksége ahhoz, hogy újra régi fényében tündökölhessen.

Ez egyben azt is mutatja, hogy Tom Perrotta annyira jól kitalálta A hátrahagyottakat, hogy az idők végezetéig lehetne értékes és érdekes történeteket kifacsarni belőle, és ebből a szempontból messze járt ez az évad is a kisiklástól. Lindelof lehet, hogy nem mutatott semmi újat, sőt, ugyanazokat a stílusjegyeket egyre felszínesebben szállította, ugyanakkor ez volt a biztosítéka annak is, hogy (például a Losttal ellentétben) sorozata nem is vándorolt olyan területre, amelyen ne mozgott volna magabiztosan. (Ezt a hibátlanul levezényelt évadzáró is jól példázza.) Így nézve a harmadik évad azt a feladatát teljesítette, hogy a sorozat egy kiváló, de legfőképp emlékezetes drámaként vonuljon be a mozgóképes történelembe, ugyanakkor úgy érzem, az első szezon varázsát már nem tudta fenntartani. Az elmúlt két évad során A hátrahagyottak megfutott egy-két fontos kört, bevitt jó néhány érzelmi gyomrost, de ezt messze nem olyan hatásfokkal művelte, mint kezdetben. Emiatt pedig talán az alkotói legnagyobb érdeme, hogy belátták, nincs értelme ezt tovább húzni, és ezen a ponton lezárták és elengedték a sorozatot.

A hátrahagyottak teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán