Ha valaki nem járt nyitott szemmel a díjszezon környékén, könnyedén el is kerülhette a figyelmét ez a mozi. Nehéz eldönteni, az Arany szándékai között valóban az elismerések begyűjtése szerepelt-e, vagy ha már ez az időszak úgyis az életrajzi mozik terepe, egyfajta másodvonalas biopic-ként igyekezett előbújni a nagyágyúk mögül - az mindenesetre biztos, hogy bányaiparos Matthew McConaughey aranyláza csak halovány (de nem feltétlenül értéktelen) lenyomata a hasonló motívumokra építkező produkciókénak.

Cinikusan fogalmazva írhatnám azt is, hogy Az alapító és A Wall Street farkasa erőtlen keresztezését láthatjuk, amely csak annyit tartott szem előtt, hogy ha pénzügyi machinációk a téma egy excentrikus üzletemberrel a főszerepben, akkor biztos a siker. Azonban hazugság lenne azt állítani, hogy a filmnek nincs saját hangja: egyik fő vonulata az illékony sikert a valódi boldogsággal szembeállító dilemma, amellyel főszereplőnknek nap, mint nap szembesülnie kell. Csakúgy, mint Ray Kroc, Kenny Wells is egy felkapaszkodott törtető, azonban számára állandó konfliktus, hogy a pénzemberek elegáns világából vidéki vállalkozóként mindig is ki fog lógni, ő azonban nem tud lemondani a családi örökségként kapott cégről, és minden erejével igyekszik naggyá tenni azt. Wells iszákos, nyomulós bunkóként nem feltétlenül szimpatikus figura, mégis sajnálni fogjuk, ahogyan a végletekig hajszolja magát, miközben mindenki csak keresztbe tesz álmának.

Nem feltétlenül ez a legnagyszerűbb dramaturgia, amit valaha filmre vittek, azonban ez éppen elég ahhoz, hogy az Arany két órája kellemesen elzakatoljon. Ez az "éppen elég" mottó hatja át a produkciót, ugyanis leginkább az hiányzik az Aranyból, hogy bárki is megerőltesse magát. Minden receptszerűen, jellegzetességek nélkül működik, még a zseniális alakításokat az utóbbi időben sorra szállító McConaughey is bejáratott manírjaiból dolgozik. Azonban a tucatelemekből megalkotott montázsok, kézenfekvő fordulatok éppen úgy néznek ki, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, és a látszólagos közönségesség ellenére is életet csempésznek a vászonra. Nincsenek nagy bravúrok az Aranyban, de a leckét meglepően megbízhatóan mondja fel, anélkül, hogy egyszer is beleunnánk. Úgy tűnik, hiába az alkalmankénti közhelyek, elnagyolt ecsetvonások, a mélyebb gondolatok óvatos kikerülése, az alkotók kivétel nélkül hittek annyira ebben a produkcióban, hogy ne csak egy lusta, enervált sablonparádé legyen.

Stílszerűen ez a film pontosan saját főszereplőjére emlékeztet: ahhoz rettenetesen kevés, hogy a nagyok ligájában játsszon (azaz hogy például reális esélyei lettek volna az idei Oscar-versenyben), és bár nincs semmilyen különleges képesség birtokában, ha más nem is, fáradhatatlansága tisztelhető és szerethető benne.

7/10

Az Arany teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán