A vallásos történeteket feldolgozó alkotások jellemzően vagy szolgai kritikátlansággal, vagy szatirikus-cinikus hangvétellel közelítenek alapanyagukhoz. Kevés olyan mű akad, amely az eredeti gondolatvilága mentén, de önálló megközelítésben nyilvánulna meg, ezért is örvendetes az olyan filmek léte, mint a Krisztus utolsó megkísértése. A Nikos Kazantzakis könyvéből készült mozi önmeghatározása szerint nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a Jézus emberi és isteni voltából eredő konfliktusokat vigye vászonra. Már eleve egy merész felütés, hogy főszereplőnket egy kereszteket készítő ácsként, ezzel pedig a rómaiak kiszolgálójaként és számkivetettként ismerjük meg, aki másban keresi a Megváltót, és csak jóval később fedezi azt fel magában. Közvetlenül sem ő, sem a néző nem tapasztalja meg Isten jelenlétét, így akár az is megfordulhat a fejünkben, hogy csak egy önjelölt imposztorról van szó.
Egy igencsak bátor, már-már blaszfémikus szemléletet láthatunk tehát kibomlani a vásznon, megjelenítve a megváltó-szerep összes bizonytalanságát, dilemmáját és (a címhez méltóan) kísértéseit. Azonban az első óra elteltével ez fokozatosan kiveszik az alkotásból, és a szokásos fantáziátlan evangélium-felmondássá alakul, amely kínos pontossággal veszi végig Jézus útjának összes lényegesebb eseményét A fináléra végül ez megtörik, hogy a film üzenete beteljesedhessen, de ha a címet idejekorán értelmezzük, ez a szakasz sem fog valódi meglepetéseket tartalmazni.
Amellett, hogy egy ilyen egy órás ballaszt húzza le az összképet, Scorsese-ből hiányzik az a markáns látnoki szellem, amivel vizuálisan is el tudja szakadni a bevett megoldásoktól. Helyszíneiben, díszleteiben a Jézus-történeket jellemző képi világát hasznosítja újra, ráadásul sok esetben mintha egyenesen a Jézus Krisztus Szupersztár kispénzű, jelképes megoldásai köszönnek vissza – annak tudatos önreflexiója nélkül. Hasonlóképp Willem Dafoe személyében ugyan egy igencsak atipikus Jézust állít elénk, azonban külsőleg őt is a hagyományos Jézus-képre formálja a hosszú világos hajjal és az atletikus testalkattal. A formai eszközök közül egyedül Peter Gabriel előremutatónak is nevezhető (a modern szuperprodukciókban rengeteg elem köszön vissza ebből a hangzásvilágból) zenéje képes érdemben meghaladni a közhelyeket. A legendás rendező persze sosem látványos, formabontó húzásairól volt híres, azonban ez a mű mindenképpen egy líraibb, elegánsabb megközelítést igényelt volna – és ebből bár érezni valamennyit főleg a film elején és végén, ennek ellenére többnyire egymás után fűzött, papírszagú ansnittes dialógokból épül fel a produkció. Természetesen tartalmilag sokszor ezek a párbeszédek is remek gondolatokat tartalmaznak, kifogástalanul árnyalják a mű fő témáját, az összkép azonban nem tud remekművé teljesedni. Vállalásaihoz mérten bátortalan és száraz mű lett a Krisztus utolsó megkísértése, de elévülhetetlen érdeme, hogy legalább megpróbált a sablonokon kívül gondolkodni.
7/10
A Krisztus utolsó megkísértése teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán