Bevallom őszintén, eléggé tartottam a Holdfénytől. Egy, az ember arcába mászó, túldramatizált nyomorpornóra számítottam, amit kifejezetten az Oscar-szezon kedvéért gyártottak le. Szerencsémre Barry Jenkins rám cáfolt, és öncélú művészi allűröktől mentesen tudott egy olyan történetet elmesélni, ami mélyen megérintett.
A főszereplő srác, Chiron élete nem éppen habos torta. Az anyja kábítószerezik, az iskolatársai rendszeresen szekálják, anyagilag sincs túlságosan eleresztve, ráadásul kezdi felfedezni homoszexualitását is. A film három nagy fejezetre bontható: az elsőben kisiskolásként, a másodikban középiskolásként, a harmadikban pedig már önálló, felnőtt férfiként láthatjuk a főhőst. Ezen korszakok alatt formálódik Chiron személyisége, és betekintést nyerünk abba, hogy bizonyos múltbéli események milyen hatással lehet a jellemfejlődésre.
Nos, a filmtől azért sem vártam sok jót, mert nem szeretem azt, amikor öncélúan minél több hendikepet felhalmozva az arcunkba tolnak egy szerencsétlen főhőst. Azonban a Holdfény esetében ilyesmiről szó nincs. A filmre általánosan jellemző egy nagyon elegáns visszafogottság, amiből kifolyólag semmi sincs a néző szájába rágva, ám Jenkins így is el tudja azt a hatást érni, hogy átérezzük a dolgoknak a súlyosságát, komolyságát. A többszörösen hátrányos helyzetű fiú karaktere ellenére meglepően sok feel good-jelenet akad a filmben. Persze egyik sem az a hangosan röhögős fajta, de kifejezetten üdítő volt, hogy a készítők egy-egy keményebb pillanatot feloldottak valami sokkal vidámabb hangvételű képsorral.
A színészi játékok valami elképesztően jók. Mahershala Ali az első fejezetben tűnik fel, és ugyan nem szerepel olyan sokat, de maximálisan megérdemli a Legjobb férfi mellékszereplő jelölést az Oscaron. Amúgy is rendkívül fontos karakter fűződik Ali nevéhez, ugyanis egy olyan figurát kelt életre a vásznon, aki a későbbiekben nagyban hozzájárul Chiron személyiségének kialakulásához. A másik színész, aki kiemelkedik a sorból, az a fokozatosan leépülő, drogos anyukát megtestesítő Naoime Harris, akinek a játékában egyszerre van jelen egy tekintélyt parancsoló attitűd, és egy törékeny, széteső ember kálváriája. A többiek is egytől egyig fantasztikusak, de ők ketten azok, akik tényleg maximális dicséretet érdemelnek.
Apró hiba a filmben, hogy a három különböző fejezetet nem sikerült a készítőknek ugyanazon a színvonalon tartani. Az arányok is hagytak maguk után kívánnivalót. Engem speciel a harmadik rész érdekelt (volna) a legjobban, de az egészet letudták két hosszabb jelenettel, amik egyébként a maguk módján zseniálisak, de mire kezdtem volna ráhangolódni az új történésekre, nagyon hirtelen véget ért a film. Emiatt kissé keserű szájízzel hagytam el a mozitermet, ugyanis néztem volna még jó pár percen keresztül.
A Holdfény lehetett volna egy művészkedős, díjszezonra specializált ömlengés, de az alkotókban volt annyi törekvés, hogy ezen túlmutassanak, és letegyenek az asztalra egy nagyon megkapó, zsigeri élményt nyújtó, profi filmet. Mindenképpen pozitív meglepetés, kihagyhatatlan!
9/10
A Holdfény teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán