Nem a tehetség, nem is a zseni és nem is a műveltség teszi naggyá az embert - ezeket a szavakat hallgatja a botcsinálta utazó ügynök Raymond Kroc egy motivációs hanglemezről Az alapító első perceiben, amely gondolatok végül nemcsak a karakterre, de magára a filmre is igazzá válnak. Igaz, Az alapító nem lesz világelső semmiben (a Krocot alakító Michael Keatonnel egyetemben a komolyabb díjakról is lemaradt), de ennek ellenére határozottan igaz rá, hogy a fentiek hiánya mellett is sikeressé tud válni. Így pedig még az is megbocsátható neki, hogy újabb párhuzamként az élmény kicsit gyorskaja-szerű.

Arról van szó tehát, hogy Az alapítóból hiányoznak például a Steve Jobs biopic-szabályokat felrúgó bravúrjai, intenzív karakterdrámája: alapvetően teljesen hagyományos eszközökkel mutatja be, hogyan tett az ügynökként megbukott Kroc egy családi vállalkozást minden idők egyik leghatalmasabb franchise-ává. Filmes műveltségre sem kell számítani olyan tekintetben, hogy a rendező John Lee Hancock sem próbálja meghaladni a műfaji szabályokat, jellegzetes megoldásokkal ruházni fel művét. Egyik leglátványosabb érdeme például az, hogy két olyan giccsparádé után, mint A szív bajnokai és a Saving Mr. Banks ezúttal egy abszolút ízléses darabbal rukkolt elő (bár az is vitathatatlan, hogy Az alapító forgatókönyvéből eleve nehéz lett volna nyálas pillanatokat kifacsarni). A másik, ami feltűnhet vele kapcsolatban, hogy elképesztően feszesre vágatta Az alapítót: a dialógusok során például mondatonként pattog a szereplőket mutató beállítások között, montázsaiban pedig még ennél is gyorsabb (az egyikben például konkrétan szavanként van összefűzve Kroc 3-4 beszéde), ami alapvetően rendkívül frusztrálónak tud bizonyulni, elvégre nem vagyunk hozzászokva, hogy Oliver Megaton stílusában prezentáljanak egy ilyen filmet.

Ugyanakkor Az alapító éppen amiatt nem fullad unalomba, mert egyetlen felesleges másodpercet sem enged magának, minden másodpercben bombázza valamivel az érzékeinket, és furcsa módon ez végeredményben nem is annyira tűnik kapkodásnak, mint inkább a fárasztó kötelező körök minimálisra nyesésének. Ha vannak is a filmben kiszámítható, fárasztó vagy sablonos pillanatok, azokon biztosan nem fogunk percekig unatkozni. Ugyanakkor (hiába nem áll elő semmi igazán egyedivel) a produkciót nem is érheti az a vád, hogy túlságosan támaszkodna a bevett megoldásokra, ennek oka pedig elsősorban főhőse karakterében keresendő.

Ray Kroc egy a sikerért mindenkin szenvtelenül átgázoló üzletember, ugyanakkor antihős volta ellenére is kifejezetten átélhető küzdelmekkel bír: érezni elkeseredését, ahogy 52 évesen az országot járva sikertelenül próbál turmixgépeket rásózni étterem-tulajdonosokra, frusztrációját, amiért a McDonald testvérek nem osztják ambícióját vagy amikor felső tízezerbeli barátain nem látja az éttermek működtetéséhez szükséges lelkesedést és alázatot. Látjuk, milyen bizonytalanság uralkodik a rámenős külső mögött, hogy talán ő is utálja magát morálisan megkérdőjelezhető döntéseiért, és nekünk is nehéz a döntés, hogy törhetünk-e pálcát felette amiatt, mert ki akarta hozni magából és a McDonald's vállalkozásból a lehető legtöbbet.

Ez az ambivalencia tölti meg tehát igazán élettel az alkotást, amely azonban főszereplőjéhez méltóan ha nem is művelt vagy zseniális, legalább kitartó. Mint egy utazó ügynök, kissé idegesítően, de tiszteletre méltó fáradhatatlansággal dolgozik a néző kegyeiért, és ez a biztosíték arra Az alapító minden közösségessége ellenére sem süpped bele a díjakra szabott életrajzi filmek mocsarába.

7,5/10

Az alapító teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán