Danialves kolléga anno a pilot alapján nem sok esélyt adott a Paolo Sorrentino nevével fémjelzett Az ifjú pápának, és nem is hibáztatom érte, hiszen jómagam is csak nehézkesen néztem végig a sorozat első epizódját. Azonban ahogy egyre előrébb és előrébb haladtam az amerikai származású XIII. Piusz pápa (alias Lenny Belardo) történetével, egyre jobban magába szippantott ennek a különleges hangulatú és egyedi mondanivalójú alkotásnak az atmoszférája. Végül, az első évadot kivégezve mindenképpen azt kell mondanom, hogy Az ijfú pápának kétségtelenül ott a helye a 2016-os év legmeghatározóbb sorozatai között.
Tekintettel arra, hogy a feleségem az első pillanattól kezdve rajongott a sorozatért, és napok alatt ledarálta az egész első évadot, számomra csupán két végletes út volt a produkcióval kapcsolatban: vagy örök életre besokallok tőle, vagy magam is megszeretem. Ez utóbbi verzió következett be, annak ellenére, hogy számtalan jel szólt ez ellen. Például nem vagyok megkeresztelkedve, ritkán gondolkodom a vallásról, és alapvetően a horror illetve vígjáték műfajú alkotásokat kedvelem... ám meglepő módon mégis találtam azonosulási pontokat ebben ebben a sorozatban.
Rendhagyó sorozathoz rendhagyó szempontrendszer dukál, szóval ezúttal kezdjük a zenével. Liturgikus zene vagy gregorián énekek helyett egészen érdekes és szokatlan zenei megoldássokkal találkozhatunk Az ijfú pápa epizódjai alatt. A főcím alatt (általában) hallható instrumentális Devlin-darab a finoman rockos lüktetésével simán illeszkedik az új pápa egyházitól eltérő, kvázi-rocksztár-attitűdjéhez. A többször felbukkanó, Levo című minimalista elektonikus kompozíció Recondite-tól viszont már egy igazán érdekes, merengő hangulatot eredményez, a soundtrack többi eleméről nem is beszélve, melyek mindegyike egészen eredeti módon járul hozzá a sorozat egyedi feelingjéhez. Nincsenek megfejtések, nincs igazi katarzis, többnyire csak töprengés és hangulatok vannak - a soundtrack alapvetően a befelé figyelést és a gondolatainkban való elmélyedést szolgálja. Ezt azonban főként modern audio eszközökkel, nem az egyházi zenék évezredes múltjába való tekintéssel éri el.
A második szempont legyen a mondanivaló, mert miért is ne? Miről is szól ez a sorozat? Egy egocentrikus, dr. House-humorú pápáról, aki azt hiszi, hogy mindenkinél okosabb és rafináltabb? Vagy éppen ellenkezőleg, egy, a saját bizonytalanságát palástolni igyekvő, az embereket nem értő szenttel állunk szemben? Vagy nem is a pápa személye a fő témája a produkciónak, hanem az Isten és a hit mibenlétének a fejtegetése? Netán csak egy szatirikus tablót kapunk az intrikákkal teli vatikáni világról? Mindezekre igen a válasz - és igazából semmire sem. A sorozat - véleményem szerint - főként arról szól, hogyan hány fittyet Isten (ateistáknak: a Sors, az Univerzum, stb.) mindenféle elvárásra és törvényszerűségre. Sorrentino olvasatában Isten legfőbb attribútuma a kiismerhetetlenség. Az emberek a saját meggyőződésük szerint cselekszenek, ám előbb-utóbb valami félresiklik, és olyannal szembesülnek, amit nem tudnak hová tenni: igen, itt mutatkozik meg Isten. A pápa mint a Mindenható eszköze úgy csörtet át a hétköznapi szituációkon, mint elefánt a porcelánbolton: az isteni jelenlét egyszerűen nem tűri az emberi szabályokat. Persze a dolog pikantériáját az adja, hogy nem lehet tudni, hogy a pápa viselkedéséből mi az, ami emberi, és mi az, ami istenileg elrendeltetett.
A komplex gondolatiság után térjünk rá a színészi játékra. A címszereplőt megformáló Jude Law karizmatikus teljesítményéről mindenhol ódákat zengenek, álláspontom szerint joggal. Mivel én is csak dicsérni tudom, helyette inkább a Voiello bíborost megformáló Silvio Orlandot emelném ki, aki a régi rendet képviselő intrikus, bürokrata egyházi méltóságként egyszerűen zseniális alakítást nyújt, nem mellesleg az ő karaktere (is) nagyszerű jellemfejlődésen (vagyis inkább szemléletváltozáson) megy keresztül. A női szereplőket sem szabad elhanyagolnom: a pápa sajtófőnökét alakító Cécile De France, és a gyermekáldásért imádkozó, csodaváró Esthert megformáló Ludivine Sagnier is emlékezetes figurákat hoznak. Diane Keaton szerepét és figuráját hozzájuk képest kissé kevésnek éreztem, de természetesen ő sem nyújt rossz alakítást Lenny Belardo "nevelőanyjaként". A színészi játék kapcsán tehát majdnem kizárólag csak felsőfokú jelzőkkel szólhatok a sorozatról.
Következzen az a tényező, amitől a lehető legkevesebbet vártam a sorozat kapcsán, a látvány. Bár Sorrentino vizuális stílusa rendre szemet gyönyörködtető, nem hittem volna, hogy egy egyházi témájú produkcióban ennyire meg tudja csillogtatni az esztétikus képalkotáshoz fűződő tehetségét. A sorozat egyszerűen lehengerlő látványvilággal bír, eredeti beállítások, lélegzetelállító nagytotálok, és izgalmas vágás teljesítik ki a korábban már említett, a zene által megalapozott élményt.
Mit hagytam ki? A humort. A sorozat alapvetően drámai jellegű, de az egészét áthatja valamiféle derűs légkör, és néhol egészen elképesztő poénok is megcsillannak benne. A humor legfőbb forrása rendszerint a pápa sajátos személyisége, amelyet Jude Law láthatóan élvezettel jelenít meg. A 2016-os év egyik legnagyobb gegje a pápához és egy kisdedhez kötődik: a feleségemmel egy emberként kacagtunk fel, amikor megláttuk, hogy XIII. Piusz kezében mennyire bizonytalanul mutat egy kisbaba...
A legvégén pedig ismét csak rá kell erősítenem arra, hogy ez egy hihetetlenül izgalmas és meglepő sorozat, amelynek fókusza az isteni kiismerhetetlenségen van. Ahogy a főcím is többször változik (az első két részben igazából nincs is, amikor pedig már megszoknánk a létét, egy-két alkalommal a zene lesz más alatta), ugyanúgy az epizódok hangvétele is alakul, a szereplők is fejlődnek, meglepő információkat kapunk rólunk, a hangsúlyok fokozatosan tolódnak át, tehát egy folytonosan változó, élő-lélegző organizmussá válik a produkció, amit Sorrentino zsenije, Jude Law lehengerő alakítása, és vélhetően az isteni gondviselés ment meg attól, hogy egy kaotkus katyvasz legyen. Én még egy kritika keretein belül sem igazán tudom megjeleníteni azt a komplexitást és virtuozitást, ahogyan Az ifjú pápa rúgja fel és írja újra a szabályokat.
Ez a sorozat kötelező megtekinteni való, még az antiklerikálisabb érzelműek számára is. Nem olyan, mint amilyet vártok... más, és jobb!
9,5/10
A sorozat teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán.
