Az egyik legrémesebb közhely amit csak el tudok képzelni az az, ha valamire azt mondják, hogy "ezt nem érteni, hanem érezni kell", de bizonyos helyzetekben mégis lehet alapja az efféle a kijelentéseknek, és az American Honey-val kapcsolatban is jogosnak érzem ennek a használatot, hiszen a tavalyi filmes kínálatból talán ez az egyik leginkább olyan darab, amibe kizártnak tartom, hogy mindenki bele tud szeretni, de aki igen, az nagyon. Márpedig azért, mert a látottakat elsősorban tényleg nem feltétlenül a lineáris befogadási módszerekkel kell dekódolni, hanem sokkal inkább egy bizonyos hullámhosszra kell hangolódni a kívánt élmény eléréséhez. Ha csupán egyszerűen szemléljük ezt a filmet, akkor könnyen elképzelhető, hogy céltalannak vagy felületesnek találjuk, de minél többet invesztálunk magunkból az történtekbe, annál inkább valószínű, hogy egy igazi katarzissal fogunk gazdagodni.

Whoa, I feel like I'm fucking America.

A történet főszereplője Star (Sasha Lane), egy mindössze 18 éves vidéki lány, aki megelégelve szörnyű sorsát, lepasszolja húgát és öccsét a szülőségre képtelen anyjának, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve csatlakozzon Jake-hez (Shia Labeouf) és csapatához, kimondva-kimondatlanul egy jobb élet reményében. A szedett-vetett banda tagjai magazinokkal házalnak, hogy valamennyi pénzhez jussanak, miközben bejárják Amerika egyes városait, de nem eltitkolt célja a társaságnak, hogy mindeközben úgy bulizzanak, mintha nem lenne holnap. A bonyodalmak igazán ott kezdődnek, amikor a film két már említett főszereplője egymásba szeret / futókapcsolatba kezd (kinek hogy tetszik), ami az átlagosnál is jobban elkezdi szúrni a bandavezér Krystal (Riley Keough) szemét, hiszen ez a saját, személyes terveinek és az üzletnek is rosszat tesz megítélése szerint.

Előzetesen nem tudtam hova helyezni az American Honey-t, hiszen epekedve vártam már ugyan egy jó ideje, de mindig volt bennem egy félsz, hogy a szokatlan, instagram filter-szerű képsorok mögött nem lesz valódi tartalom, mondván, hogy a film úgysem tudja majd elkerülni egy coming-of-age zsáner kötelező pontjait. Valamilyen szinten igazam is lett, mert hát időről időre valóban már többször látott cselekményeknek lehettünk szemtanúi, de egyébként nagyot tévedtem, hiszen Andrea Arnold rendezőnő csak nagyon ritkán lépett rá a kitaposott utakra új művében, ennek köszönhetően pedig sosem tudhatjuk biztosra, hogy mi fog ránk várni a következő jelenetben, de mindegyik telis-tele van élettel, számos érdekességgel. A felnövéstörténeteknek legtöbbször van egy sajátos görbéjük is, de itt jóval sűrűbben és jóval váratlanabbul tud megváltozni a film árnyalata.

Többek között emiatt van az is, hogy egy az egyben el kell felejtenünk a már jól bevált karakteríveket, mert még a néha sematikusnak tűnő Star-Jake romantikus szál is végeredményben más pontokon át, és máshová fut ki, mint ahogyan azt várnánk alapesetben. Kettejükből is érdemesebb lenne inkább Start kiemelni, már csak azért is, mert valójában ennek a történetnek ő az egyetlen igazi főszereplője, míg a többiek és a környezet is inkább csak e karakter alá játszik. Az egyik legizgalmasabb dolog ebben a filmben soron követni, hogy a fiatal lány a folyamatos döntéshelyzeteket hogyan kezeli, és miképp birkózik meg a bonyolultabbnál bonyolultabb szituációkkal érzelmileg. Ezért is írtam azt a bekezdésbe, hogy fontos magunkat belehelyezni a filmbe, hiszen azokat a kérdéseket, melyekkel Star szembesül, magunknak is fel kell tennünk annak érdekében, hogy ne vessen ki minket magából a mű sodró lendülete.

Ráadásul ezen a ponton el is kezd működni a road movie-k hatásmechanizmusa: előtérbe kerül a szabadságvágy, az álmodozás, de ezek sem olyan egyoldalúan és egyértelműen jelennek meg, mint egy átlagos alkotásban, mégpedig azért, mert annyira elérhetetlennek tűnnek Star ábrándjai, hogy a jövőt simán félrelökjük a jelen kedvéért. Nincsenek tehát óriási, előtérbe tolt anekdotázások azzal kapcsolatban, hogy mi lesz majd egyszer, mert sokkal fontosabb az, hogy mi van most - miután maga mögött hagyott mindent, főhősünknek sikerül boldogulnia az új közegben? Megérte váltani? Ha nagyon le szeretnénk ugyanis bontani a művet, akkor az nem szól másról, mint megtalálni a saját családodat, vagy inkább a saját törzsedet ez esetben, vagyis a lelki utazás épp annyira kiemelt szerepet kap, mint a fizikai.

A cselekmény kezdetekor Start még egy kukában találjuk, ahogy romlott étel után kutat két kistestvérével együtt. Nem éppen kecsegtetőek a kilátások ugyebár, de a később felvetett lehetőségek egyike sem garantál nyilvánvalóan sokkal jobb körülményeket. Ennek ellenére a film rétegei között mégis megtalálhatjuk lépten-nyomon a boldogságot, akkor is, ha az nem is feltétlenül számít tartósnak, és ezért az American Honey hangulata közel sem tűnik annyira borúsnak, mint amilyen akár lehetne is. Inkább keserédesen csapódnak le a látottak, amit sikerült remekül kifejezni a képi világgal is - minden mocskos és taszító, de valahogy mégis mindenben ott van a szépség. Ide kapcsolódva, az egyik kedvenc beállításom a filmben az, amikor a társaság megáll egy gyors út széli vizelésre, majd a kamera látószöge kinyílik, és gyakorlatilag egy festői táj hever a lábuk előtt, amiben egy pillanatra mindenki elveszik. Igaz, mondhattam volna mást is, hiszen ilyen és ehhez hasonlóan kiváló képekben nem szűkölködik az alkotás.

Ezt a kettősséget ragadja meg remekül a film, és nem csak vizuálisan, hanem zeneileg is. Finoman fogalmazva sem tartom magamat egy nagy trap rap rajongónak, de itt tökéletesen tud működni ez a stílus, hiszen fiatalságot, őrültséget, lazaságot, vagy éppen nemtörődömséget kölcsönöznek a felcsendülő dalbetétek az egyes-jeleneteknek, amelyekbe a zene segítségével, a dalszövegeknek köszönhetően még jobban bele tudunk kapaszkodni. A mű megtekintése után napokig kis túlzással mást sem akartam csinálni, mint a csapattal együtt szelni Amerika koszos országútjait, miközben a háttérben ezek a kicsit sem biztos, hogy minőségi, de egy bizonyos életérzést közvetítő dallamok szólnak. Tényleg csak kevés minden tudja ilyen jól a javára fordítani ezt a médiumot. A dallamok és a képek együtt nem egyszer olyan érzést közvetítettek, mintha egy vad fesztivál kellős közepén tombolnánk, de az sem jelentett gondot a filmnek, ha éppen egy meghitt, már-már családi atmoszférát kellett teremteni.

Lezárásképpen nem is tudok sokkal többet mondani, ugyanis szavakkal sosem lehet majd ezt a filmet olyan jól leírni, mintha mi magunk néznénk meg. Annyi azonban egyértelmű, hogy jórészt minden területen többet kaptam az American Honey-tól, mint gondoltam volna. Talán egy kicsit jó lett volna többet látni a mellékkarakterekből is, akiknek lehet, hogy egy szó sem jutott a forgatókönyvben, de egy-egy táncmozdulat, vagy egy visszatérő szokás egészen biztosan, és azzal is könnyedén felhívták magukra a figyelmet. Ehhez viszont már valószínű, hogy inkább a sorozat formátumát kellett volna segítségül hívni, merthogy így sem rövid, majdnem 3 óra a film, de ennek ellenére így is azt fogjuk kívánni a finálé után, hogy bárcsak még egyszer ennyi ideig tartana legalább, már ha sikeresen felcsatlakozunk a korábban már emlegetett hullámhosszra. Egyébként nem nagyon fog átszűrődni több annál, hogy fiatalok ökörködnek, buliznak és hosszú távon saját magukat pusztítják, de nyilvánvaló, hogy sokkal többről van itt szó.

Az American Honey teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán