4 évad, 30 epizód és számtalan varázslatos pillanat után végleg véget ért a Rectify, napjaink egyik legjobb sorozata. Ha röviden kéne összefoglalnom a záró szezont, akkor csak annyit mondanék, hogy a sorozat szimplán csak azt csinálta idén, amihez a legjobban ért - tovább kereste a megváltást olyan egyedek életében, akik más tényezők miatt ugyan, de jelentősen megragadtak utuk során, átjárva mindeközben az emberi lélek legmélyebb bugyrait. Igen, nagy szavak ezek, de ahogy eddig, úgy most is kifejezetten hitelesen és érdekesen sikerült tálalni a Holden család személyes drámáját, amivel a Rectify még ebben az elképesztően erős televíziós mezőnyből is ki tudott emelkedni, ehhez mérten pedig úgy búcsúzott el a széria, ahogy kell: egy bombaerős záró évaddal.

Daniel Holdent (Aden Young) még tinédzser korában ítélték el nemi erőszak és emberölés vádjával, ám az ügy háttere jóval bonyolultabb ennél. Ezt jól jelzi az is, hogy főhősünk csaknem két évtizedig raboskodott a halálsoron, várva a kivégzést, amire nem kerülhetett sor tiszta bizonyíték hiányában. Ennek köszönhetően, hosszú-hosszú évek küzdelme után kiengedik Danielt, akiben annyi minden kavarog hirtelen, amennyit mi elképzelni sem tudunk. Hogy dolgoznánk fel a történteket? Hogyan lenne kárpótolható az elveszett idő? Miképp viszonyulnánk ilyesmik után embertársainkhoz, és ők hogy viszonyulnának hozzánk? Az első évadban még monodrámaként működő cselekmény látótere idővel kiszélesedett, Daniel családtagjainak nézőpontja is meghatározóvá vált, ez pedig azt jelenti, hogy a 4. évadra kanyarodva már nem csupán egy ember, hanem egy egész társaság boldogságáért szurkolhattunk, még azon karakterekért is, akiket nem valószínű, hogy kezdetben kedveltünk.

Az események egyébiránt a fiktív Georgia állambeli Paulie-ban kapnak helyet, aminek azért van jelentősége, mert egy egyszerű, de összetartó kisváros révén jóformán mindenki ismer mindenkit, így nem nehéz kikövetkeztetni, hogy milyen közhangulat és viselkedési formák fogadják a frissen szabadult, de nem bebizonyítottan ártatlan főszereplőt. A hely idővel minden érintettet megbénít, de ez természetesen leglátványosabban Daniel karakterén érhető tetten, aki még időben realizálja, hogy ha családja és a megtörténtek árnyékában itt marad, akkor sosem tud majd új fejezetet nyitni életében, márpedig a 4 évad kimondva, kimondatlanul is a továbblépésről, az elfogadásról és a megbékélésről kívánt szót ejteni. Leírva sosem tűnik lehetetlen feladatnak mindez, de gyakorlatban tudjuk, hogy ez nagyon nem így van.

Továbblépni lehet úgy, ha realizáljuk helyzetünket, megválunk feleslegessé vált tárgyainktól, vagy ahogy a 3. évad fináléjában láthattuk, akár úgy is, hogy egy teljesen új célt és közeget keresünk magunknak, amiben tiszta lappal indítva próbálhatunk meg érvényesülni. Idén azt követhettük végig, hogy Daniel miként próbálja meg maga mögött hagyni saját démonjait, mégpedig Nashville városában, ahol egy direkt ex-fegyenceknek kialakított rehabilitációs házban lakik több sorstársával egyetemben. Itt senki nem ismeri őt, de cserébe ő sem ismer senkit, így nem megy zökkenőmentesen környezetváltozás. Szerencséjére azonban, Daniel hamar talál magának munkát, és rövid időn belül megismerkedik egy ugyancsak zaklatott állapotú emberrel, Chloéval (Caitlin FitzGerald), akivel később mélyebb kapcsolatot is sikerül kialakítania főhősünknek.

Már ennyi alapján is tisztán kirajzolódik egy ív, mely szerint Daniel végre valahára megtanul a saját ura lenni, amire ugyebár régebben nem sok lehetősége volt. A kezdeti súrlódásuk után kezdi megtalálni a közös hangot lakótársaival, melynek során új barátokra lelhet, és a szerelem is elérhető válik számára. Mondhatnánk, hogy kezdenek jóra fordulni a legidősebb Holden gyerek dolgai, de aki ismeri a Rectify-t, az tudja, hogy itt semmi sem fekete-fehér, nincsenek végletekig tartós helyzetek, emiatt a keserédes pillanatokat is abszolút pozitívnak éljük meg, és az apró bukásokat is tragédiáként észlelhetjük. Mindezért pedig az írás tehető felelőssé, ami hétköznapisága ellenére is tökéletesen illeszkedik a sorozat rendhagyóan érzelemdús atmoszférájához.

Fontos aspektusa volt a szezonnak a trauma feldolgozása is, amivel már próbálkozott korábban Daniel - például a bűntény elképzelt rekonstrukciójával - de most először kapott professzionális segítséget ehhez, vagyis beindul egy gyógyulási folyamat, amit jól szemléltet az a tény, hogy az évad első epizódjában még könnyek között beszél a karakter a lelkiállapotáról (talán az év jelenetében), míg az utolsóban már magabiztosabb hangszínnel nyilatkozik a börtönlétről, sőt, terápiás jelleggel vissza is hallgatja az általa elmondott, súlyos történeteket. Így oda jutunk a fináléban, hogy hiába kezdik tisztára mosni Daniel nevét Paulie-ban, ez már nem sokban érinti a főhősünket a jelen helyzetben, hiszen a támogató közeg olyan hatással volt a karakterre, hogy neki már sikerült maga mögött hagynia a múltat, pillanatok erejéig legalábbis mindenképpen.Vicces, hogy igazából soha nem volt fókuszban a bűntényt követő nyomozás, a tettes kiléte, mire pedig megérkeznénk ehhez a kérdéshez, befejeződik a sorozat.

Daniel mellett persze muszáj foglalkozni a többiekkel is, hiszen nem papírvékony karakterekről beszélhetünk esetükben sem. Az eddig diszfunkcionálisnak tűnő társaság végre megtanult a szó szoros értelmében családként működni, melyben a tagok nem önmagukat, hanem a másikat részesítik előnyben. Ehhez persze kellett az is, hogy Janet megbékéljen fia döntésével, Amantha elfogadja az életét, az öreg Ted túladjon az üzletén, és hogy Teddy elengedje a működésképtelen házasságát Tawney-val. Miután mindenki ledobta sajt maga láncát, az utolsó epizódban, mintha új karaktereket láttunk volna. Persze nem így történt, csak a szomorú és feszült pillanatokat felváltotta az őszinte nevetés, a megkönnyebbülés. Akármennyire is borús volt tehát az idáig vezető út, úgy látszik, hogy a sorozat showrunnere, Ray McKinnon túlságosan is szerette a karaktereit ahhoz, hogy ne éppen egy boldog pillanatban búcsúzzon el tőlük.

Lehetne még szaporítani a szót a sorozat mellékszereplőiről, mert mindenképpen megérdemelnék, főleg a Teddyt alakító Clayne Clawford, akinek karaktere csúcspontjait megdöbbentő szenvedéllyel sikerült átadnia, még annak ellenére is, hogy az első évad ellenszenves figurája után alulról kellett feljönnie. De említhetném J. Smith-Cameront, kinek minden rezdüléséből sugárzott az anyai fájdalom, csakhogy Aden Young egyszerűen mindenkit elhomályosított, és ez nem a többiek sikertelenségét, hanem az ő bámulatos játékát jelzi. Az Emmy szégyene lesz, hogy egy ilyen színészi teljesítményt nem honorál majd legalább egy jelöléssel, főleg úgy, hogy nem csak a 4. évadban volt az kiemelkedő, amit tőle láthattunk. És persze, a jelenlegi televíziós piacon sorakoznak az egészen kiváló férfi főszereplők, de kétlem, hogy bárki a közeljövőben olyat tud majd nyújtani, mint Young a Rectify-ben, a maga nyers, ugyanakkor végtelenségig hiteles manírjaival, melyek nélkül a karakter közel sem biztos, hogy ilyen rokonszenvessé vált volna.

Sajnálatos ugyan, hogy már csak múlt időben beszélhetünk ezentúl a Rectify-ról, amit a látottak alapján simán lehetne folytatni is, csak az felesleges lenne őszintén szólva. Az eltelt 4 esztendő alatt McKinnon sikerrel vett minden akadályt, komolyabb hullámvölgyek nélkül vitte végig az általa kigondolt cselekményt, ráadásul a fináléban még arra is volt ideje, hogy amolyan utószóként pontot tegyen az évekkel ezelőtt megkezdett karakterívek végére, melyek kétség kívül a sorozat legerősebb oldalát jelentették annyi időn át. Hogy innen hova tovább a kedvenceink számára, az már a mi fantáziánkra van bízva. Talán még az is elképzelhető, hogy Daniel egyszer majd a gyönyörű naplementében tényleg magához ölelheti szeretteit a megbékélés jegyében, mint ahogy azt az utolsó jelenetsorokban is láthattuk... Annyi azonban egészen biztos, hogy a televíziós paletta egyik legkülönlegesebb színfoltja köszönt le, de így is hálásak lehetünk a Sundance csatornának, amiért ilyen sokáig hagyták kibontakozni a szériát, ezzel kegyezve a lassú lefolyású darabok rajongóinak is.

A Rectify teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán