Bár nem feltétlenül szükséges kronológiai sorrendben nézni a Három szín-trilógia darabjait, aki a Kék és a Fehér megtekintése után veselkedik neki a Pirosnak, az már sejtheti, hogy a látszólagos hasonlóságok ellenére is egy jórészt különböző élményre számíthat. Záródarabjával Kieslowski nemcsak a témát, de ismét az elbeszélésmódot is megváltoztatta, aminek köszönhetően a Piros legalább annyira tekinthető a filmsorozat legjobb, mint a leggyengébb darabjának.

Valentine (Irene Jacob) egy sikeres karrier kapujában álló modell, aki azonban magánéletében már kevésbé céltudatos: nemcsak egy féltékeny, de örökké távol lévő baráttal, illetve öccse drogfüggőségével kell megküzdenie, de saját elvei, elképzelései kiforratlanságával is. Egy véletlen folytán azonban összeakad egy nyugdíjas bíróval (Jean-Louis Trintignant), aki a szomszédjai után kémkedéssel tölti mindennapjait. A gyermeki idealizmus és a kiábrándult cinizmus összecsapása pedig nemcsak kettejük életét változtatja meg, de ezzel párhuzamosan "megfigyeltjeik" is sorsfordító események részesei lesznek.

Kieslowski előző két történetét egyszerű (vagy az értelmezéshez nem feltétlenül szükséges) szimbolikával valósította meg, a Piros azonban ebben nagy váltást jelent: képtelenség egyértelműen meghatározni, a többszörösen összefonódó narratívában melyik szereplő és történés a jelkép, illetve szerepük pontosan mit is jelent az összkép szempontjából. Ennek megfelelően a forgatókönyv is sokkal inkább gondolatok, világnézetek és a sorsokból levont tanulságok ütköztetéséről szól, mint valódi emberekről, és a film elméletiségében nehéz megtalálni az előző két rész életszerűségét.

Szárazabb és elvontabb hangulatú ez a történet, ugyanakkor a rendező ezúttal is jól találja meg a mondanivaló sajátosságához párosuló eszközöket. A karakterek párhuzamba állítása, a látszólag üresen csengő dialógusok és kontextus nélkül hagyott jelenet mögött meghúzódó tartalom dekódolása jelenti a Piros elsődleges élményét, és ha egyszer ez tudatosul bennünk, máris más szemmel figyelhetjük a látszólag lapos és érdektelen jelenetek váltakozását. Ez természetesen korántsem egyértelmű (és az előző két film után valószínűleg eleve nem is ilyen elvárásokkal fogunk közelíteni ehhez a darabhoz), ami alaposan megnehezíti a befogadást, és a mű elsősorban nem a megtekintés folyamán, hanem csak utólag átértékelve fog igazán tetszeni.

A Pirost is nehéz tehát a trilógia egészéhez mérve értékelni: bár ugyanaz az alkotó, hasonló eszközökkel valósította meg, teljesen eltérő élményt nyújt. Ami egyrészről örvendetes változatosságot, másrészről viszont az etalonként számon tartott Kék magasságaihoz képest enyhe hiányérzetet jelent. Abban azonban ez a zárófilm is megerősít, hogy Kieslowskitól a filmtörténelem egyik legkülönlegesebb filmtrilógiáját láthattuk a Három szín képében.

8/10

A Három szín: Piros teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán