Mindig van abban valami érdekes, ha egy olyan személy rendez filmet, akinek nem ez a fő szakmája. Tom Ford divattervező az első filmjével nem okozott csalódást, ezért második esélyt is kapott Hollywoodban. Igaz, nem kevés ideig, egészen pontosan 7 évig váratta meg a nézőket az új munkájával. De vajon megérte-e a várakozás? Üzleti szempontból minden bizonnyal, hiszen még soha nem fizettek ennyit a terjesztők egy film disztribúciós jogaiért. Más kérdés viszont, hogy milyen lett a végeredmény. Már az Egy egyedülálló férfi kapcsán is az szolgáltatott témát, hogy mennyi valódi tartalommal szükséges megtölteni egy rendező által képviselt egyedi stílust és látásmódot, így sokan voltak arra kíváncsiak, hogy Fordnak ezúttal sikerül-e átlépnie az árnyékát és egy szinttel feljebb helyezni a lécet mozis munkásságában. A válasz egyszerre igen is, meg nem is. Sok kérdést feszeget a felszín alatt az Éjszakai Ragadozók, de ennek átadási módja sokszor giccses vagy döcögős.
Ennek a jelei már a film kezdetén megmutatkoznak, hiszen perceken át pucérra vetkőzött, jócskán túlsúlyos nők lejtenek táncot a nézők számára. Az olcsó polgárpukkasztás után azonban jelentést is kapnak a nyitó képsorokhoz és a cselekmény is elég hamar nagy fordulatszámra kapcsol. Először Susan Morrow-t (Amy Adams) ismerjük meg, egy menő művészeti galéria tehetős vezetőjét, akinek bár látszólag mindene megvan, mégsem boldog és erre fokozatosan ráeszmél ő is. Nagy segítséget jelent ebben számára egy könyv, amit volt férje, Edward (Jake Gyllenhaal) ír kifejezetten hozzá címezve. A könyvben letaglózóan brutális, erőszakos események szerepelnek, amik mögött ott lapul - ha csak áttételesen is - az egykori házaspár megromlott kapcsolatának minden szörnyűsége.
Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy a történet több szálon kezd el futni. Az egyiken a nő a könyvet olvasva kezdi el életét (újra)értelmezni, a másikon konkrétan a könyv tartalmát követhetjük végig, majd idővel a harmadikon flashbackek formájában Edward és Susan közös múltjának fontos állomásai kerülnek bemutatásra. Leírva egy kicsit komplikáltnak tűnhet mindez, de a film nézése közben egyáltalán nem okoz gondot az idősíkok elválasztása, ami mindenképpen a rendezőt dicséri. Ugyancsak nem lehet panaszunk a látványra, Seamus McGarvey operatőr a tőle megszokott módon remek felvételeket szállít, amiket Abel Korzeniowski parádés zenéje tesz még emlékezetesebbé. Emellé természetesen Ford is hozzáteszi a magáét, és hozza azt, amihez kiválóan ért: lebilincselő atmoszférát kölcsönöz a történetnek, valósággal a moziszékbe szögezi a nézőket és teszi ezt olyan eszközökkel is, amikről kevésbé esik szó, mint például a díszlet-design vagy a színészek ruhái.
Minden képkockáról süt, hogy a felsőosztály kirakatélete van terítéken, ami egyáltalán nem olyan tökéletes minden, mint ahogy az látszik. Persze nem áll meg ott a film, hogy "a pénz nem boldogít", ennél sokkal mélyebbre visz bennünket a cselekmény, ahol azt boncolgatja Ford, hogy önkénytelenül is azokká válhatunk, akikké soha nem akarunk, de legalább ekkora szerepet kap a nemek viadala is. Érezzük, hogy egy körmönfont bosszú van kialakulóban, de sokáig csak találgatunk, hogy ki és miért áll bosszút a másikon, ez a folyamat pedig kifejezetten izgalmas része az Éjszakai ragadozóknak, a válaszok jó ütemben kerülnek adagolásra, de valahogy mégis minden lépéssel még bonyolultabb, összetettebb lesz a kirakós.
Hogy akkor mégis mi a probléma? Hát az, hogy Ford azt is hozzáteszi, amihez már kevésbé ért. Pontosabban inkább úgy fogalmaznék, hogy több terhet rak magára, mint amennyit elbír és itt jön a képbe az első bekezdésben foglaltak: felvet érdekes témákat, de aztán vagy nem jut ezekkel konkrét konklúzióra, vagy csak egyszerűen semmi újat nem mond velük. A szép ruhák alatt így ismét csak kevés valódi, releváns tartalom húzódik és ezt is sokszor az arcunkba tolva, modoros metaforákon keresztül kapjuk meg (Susan egy "REVENGE" feliratú festményt bámul; a könyv kibontásakor a nő megvágja a csomagolással az ujját.) A probléma kereshető a túlírt forgatókönyvben is, aminek köszönhetően az Éjszakai ragadozók egy pattanásig feszült pszichológiai thriller, egy okos bosszúfilm, de ha éppen úgy adódik, csupán egy silányabb melodráma. Ez okozta a vesztét Gyllenhaal játékának is, ugyanis a kelleténél egy kicsit többször rogyott a földre artikulálatlan sírás közepette, ami egyébként egy fekete pont is a színészi teljesítményben, mert rajta kívül szinte mindenki lubickolt a szerepében, még az olyan mellékszereplők is, mint Aaron Taylor-Johnson vagy Michael Shannon.
Összességében a filmről az mondható el, hogy rendkívül könnyű beleszeretni, de nem túl nehéz kiszeretni sem belőle. Érdekességekben nincs ugyan hiány, ami miatt egyáltalán nem jelent gondot végigülni a nem egészen 2 órás játékidőt. Sőt, abszolút élvezni is fogjuk amit látunk, de ha a felszín alá nézünk, némileg redukálódik az élmény mértéke. A negatívumok ellenére sem rossz az Éjszakai ragadozók, csupán egy olyan darab, aminek esetében minden adott volt ahhoz, hogy több legyen, mint ami lett - izgalmas alapötlet, kiváló színészek, ötletes történetvezetés, aztán mégsem szólt akkorát a végtermék. Lehet, el kell fogadnunk, hogy nem Tom Ford a következő Lynch vagy Fincher, aki ettől függetlenül persze még lehet egy jó rendező (az is), csak azt a bizonyos pluszt nem tudja szolgáltatni, mint a legnagyobbak.
7/10
Az Éjszakai ragadozók adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán