A "filmvászonra kívánkozik" komment már közhellyé vált egy-egy elképesztő fordulatokkal bíró esemény kapcsán, hála nem kis részben annak, hogy az utóbbi időben Hollywood tényleg mindenből egész estés mozikat gyárt, ami legalább egy közepesen érdekes újságcikknek alapot szolgáltathat. A 208 másodperces légikatasztrófát másfél órás filmmé duzzasztó Clint Eastwoodtól az emberrablásra karriert építő argentin családon át az Oscar nagyágyúiig idén is számos variációt láthattunk már erre a témára, több, de jellemzően inkább kevesebb sikerrel. Tagadhatatlan, hogy a Deepwater Horizon is tökéletesen illeszkedik az "érdekes sztori - forgassunk belőle filmet!" - trendbe, azonban rendezőjének hála minden kiszámíthatósága ellenére is egy pokolian erős alkotást kapunk.

Ez a mű sem fogja tehát újradefiniálni a katasztrófafilm műfaját, a magától értetődő receptre épül, amennyi egyediséget tartalmaz, az is annak köszönhető, hogy maga a tragédia nem mindig illeszkedik tökéletesen a szokásos narratívára. De a film csak profitál abból, hogy így kimaradnak belőle a bajt előre megjósoló karakterek, teátrálisan önfeláldozó halálokból is csak egyet láthatunk, és még a gonosz, pénzéhes menedzser és az emberi biztonságáért aggódó kapitány konfliktusát is sikerül élethű keretek között tartani. A forgatókönyv egyik nagy fegyverténye, hogy az információk részletes, de még éppen nem túl száraz adagolásával sikerül egy olyan atmoszférát teremtenie, amelyben nem hősök, ellenlábasok, és egyéb, elsősorban történeti funkciót betöltő figurák találhatók, hanem olyan emberek, akik csak a munkájukat végzik, ez a földhözragadtság pedig jól kompenzálja az esetleges kliséket.

Elsősorban azonban Peter Berg rendezésének székbe szegező erejét fogjuk érzékelni a vásznon. Berg-et nem a jellegzetes stílusáról szokás felismerni, ellenben a Deepwater Horizon-ben ott keveredik két nagyon is határozott kézjegyekkel dolgozó alkotó nyoma: a képsorokon egyszerre látni Bay hatásvadász beállításait (és tényleg jól néz ki a tornyot felemésztő lángok előtt lobogó amerikai zászló) és Greengrass rögtön az események közepébe rántó kameramunkáját és vágásait. A rendező pedig mindkét kollégája eszközeiből a lehető legtöbbet hozza ki: csakúgy, mint A túlélő, ez a mű is a giccs és a piszkos-zajos, látvány helyett szinte csak a néző érzékeire ható szemléletmód között táncol mesterien.

A produkció (már csak témájából adódóan is) méltó párdarabja lehetne a Viharlovagoknak: ugyan valamivel nehezebben gyűjt lendületet (a katasztrófa bekövetkeztéig kissé erőtlennek tűnhetnek az események), viszont egy fokkal földhözragadtabb, és összességében képes ugyanazt a nagyszabású, de a látványos pusztítás és fenyegetés mögött végig egy természetes érzelmekkel megalkotott élményt átadni. Peter Berg ismét megmutatta, hogy kompromisszumok nélkül is tud igaz történeteket a vászonra varázsolni, és a sokkoló tragédiáknak és a bennük foglalt emberi sorsoknak nem feltétlenül szükséges egymás kárára létezniük.

8/10

A Mélytengeri pokol teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán