A filmet a Jameson CineFesten volt alkalmunk megnézni.
A Toni Erdmann első látásra nem tűnik túl meggyőzőnek. Nem túl rövid (160 perc), egy vígjáték a legendásan humortalan németektől, amely ráadásul viszonylag alacsony költségvetésből készült, ráadásul a beharangozott cannes-i díjai is elkerülték, noha ezért kisebb lázadás tört ki a francia filmfesztiválon. Ugyanakkor ne higgyetek az első látásra becsapó előjeleknek: a Toni Erdmann az utóbbi évek egyik legviccesebb és legmélyebb alkotása, és ezt nem csak német szinthez mérten tessék érteni.
Winfried (Peter Simonischek) középkorú tanár, aki képtelen felnőni, folyamatos vicceken és szívatásokon agyal, azonban ezeket rajta kívül mások nem igazán tartják viccesnek, sőt, sokszor furán néznek rá emiatt. Ines (Sandra Hüller) Winfried lánya, aki Bukarestben próbál egy tanácsadócégben karriert építeni, és épp óriási döntések előtt áll. Az apa és lánya között megromlott viszonyt Winfried próbálja orvosolni, amikor egy hónapra Bukarestbe utazik, azonban mivel kudarcot vall, egy új alteregót felvéve Toni Erdmann bőrébe bújik, hogy így próbálja megváltoztatni Ines romokban heverő életét.
Cannes-i siker ide, vetítéseken aratott tapsvihar oda, őszintén szólva a film előtt elképzelni nem tudtam, hogy mitől lehet ennyire nagy szám egy olyan film, ami láthatóan a korábban már ezerszer átrágott beöltözős, apa-lánya konfliktuson alapuló panelekre építkezik. Azonban a Toni Erdmann egy más, ennél jóval erősebb film, és a vicces jelenete ellenére ez egy keményvonalas karakterdráma, amely a 160 perces játékideje alatt tökéletesen viszi végig a karaktereit, katartikus jelenetekkel megbolondítva, mindezt kreatív és szórakoztató köntösbe bújtatva.
A film remeksége nem csupán a már előbb említett sablonos alapkoncepció ellenére meglepő, hanem mert valljuk be, közel három órában szinte lehetetlen a székbe szögezni a nézőket, a Toni Erdmannak mégis sikerül. Ezt legfőképp azzal éri el, hogy az egyszerre nehéz és könnyed történetéből nem mellőzi az életigazságokat és a pszichoanalízist sem, de mindezt emészthető formában teszi, azaz Maren Ade rendezése nem hogy nem fekszi meg a nézője gyomrát, de gyakorlatilag inspirálóan is hat azzal, hogy a filmet lezáró nagy monológgal nem ezerszer lerágott csontokat, hanem valódi mondanivalót tartogat.
Persze hülyeség lenne elvitatni, hogy a Toni Erdmann egy veszettül vicces film, de bűn lenne ilyen egyszerűen beskatulyázni, mert úgy tud humoros lenni, hogy közben nem felejti el a háttérben meghúzódó drámai szálat, az apa-lánya kapcsolatot, valamint konkrétan a karaktereket építeni, ebből adódóan egy olyan maradandó, életszagú élményt tartogatni, ami már-már terápiás jelleggel ajánlott minden multiban sínylődő kisember számára. Lássuk be: így is lehet élni, és az élet túl rövid ahhoz, hogy a múlton rágódva, vagy mások bábjaként rángatva elpazaroljuk az értékes időnket. Ilyen európai filmes ÉLMÉNYEKRE lenne szükség.
9/10
(FroG)
-------------
A legnagyobb félelmet a Toni Erdmann kapcsán számomra is a maratoni játékidő okozta, és utólag azt kell mondanom, nem voltak alaptalanok az aggályaim. Ha teljesen direkt módon feltesszük a kérdést, hogy "mihez van szüksége ennyi időre a filmnek?", nehéz lenne egyértelmű választ adni, ugyanis a mű alapfelállása és konklúziója sem mélységében, sem jellegében nem különbözik lényegesen egy hagyományos vígjátékétól. A hangsúly leginkább azon van, ami a közbülső másfél órában történik.
A Toni Erdmannt egy bizonyos pontig nem is nevezném komédiának, a hosszúra hagyott bevezetés során ugyanis még egyáltalán nincs kidolgozott komikum, mindössze főszereplője bohóckodása szolgáltatja a humort. Ez beszédes a továbbiak szempontjából is, ugyanis az alkotás kifejezetten sokáig igyekszik elkerülni az abszurd szituációkat (hogy aztán a fináléra végül teljesen visszájára forduljon ez a hozzáállás), és minduntalan emlékeztet arra, hogy hétköznapi embereket látunk hétköznapi szituációkban. Rengeteget láthatunk a helyszínként szolgáló Románia miliőjéből, de a szereplők mindennapjait, munkáját is egészen beható részletességgel ismerhetjük meg.
Ez a Toni Erdmann legfőbb különlegessége, ugyanakkor legnagyobb problémája is: egyrészt élmény látni, hogy mennyire más módon születik humor abból, hogy Maren Ade percekig hagy futni olyan jeleneteket, amelyeket a tipikus amerikai vígjátékok letudnának egy néhány másodperces montázzsal, ezzel pedig az eseménysor is sokkal hihetőbbé és átélhetőbbé válik. Nem bűzlik a jelenetekről, hogy mi volt velük az alkotói szándék, nincs minden pillanat egy bizonyos fordulópont felé hajtva, mintha az író-rendező nemcsak színészeit, de karaktereit is improvizáltatta volna. Másik oldalról viszont ez egy meglehetősen dagályos, széttartó élményt eredményezett, amelyen azt is érezni, hogy mi csak hozzácsapódtunk ezekhez a figurákhoz, és könnyen lehet, hogy ebből a megfigyelésből nem tudunk majd érdemi konklúziókat levonni.
Magam is nehezen küzdök meg azzal az ambivalenciával, hogy a mű legszerethetőbb vonása egyben a legkevésbé szerethető is, de végeredményben úgy vélem, a Toni Erdmann gondolatai - még ha dicséretesen európai árnyaltsággal vannak is közvetítve - alapvetően nem elég összetettek ahhoz, hogy egy ennyire körülményes, részletekbe menő prezentálást igényeljenek. Ettől függetlenül mindenkinek bátran merem ajánlani a filmet, ha csak annyit nevettek rajta, mint mi és a körülöttünk ülők, egy sokkal jobb élmény vár rátok, mint számos másfél órás komédia esetében.
7,5/10
(danialves)
