Ha a Jurassic Parkot számítjuk a kortárs blockbuster egyik előfutárának, a Jumanjit sem hagyhatjuk ki annak fejlődéséből: itt egy ugyanolyan lenyűgöző technológiával, azonban annak attraktív funkcióját teljes mértékig kihasználva, a történetmeséléssel alig törődve létrehozott szuperprodukcióról beszélhetünk. Johnston megmutatta, hogy egy kellően lenyűgöző és stílusos látványmozi mögé még annyi koncepciót sem kell rakni, mint Emmerich egy évvel későbbi romboláspornójába, ezzel pedig elefántcsordaként taposta ki az utat korunk hasonló fókusz mentén megvalósuló darabjai számára. Igaz, ettől a Jumanji még legkevésbé sem rossz, sőt, a maga egyszerű eszközeivel tulajdonképpen még szórakoztató film is.
A Jumanji (mint rengeteg más könyvadaptáció) leglényegesebb vonása a tetszetősen kidolgozott alapötlet: a társasjáték főszerepe nemcsak egy izgalmas kiindulópontot ad a történetnek, de egyben felállít egy olyan keretrendszert is, amelyek között biztonsággal mozoghat szereplő, néző és forgatókönyvíró egyaránt. A játékszabályok ismertetése után rögtön világos, mit és mit nem tehetnek meg az alkotók, ezzel pedig nemcsak a logikai bukfenceket könnyű elkerülni, de a nézőnek is viszonylag kevés erőfeszítésbe kerül, hogy kövesse az események logikáját. A forgatókönyv építkezésére azonban alapvetően nem az átgondoltság a jellemző: ugyan a keret megvan, ezen belül azonban nagyon kevés olyan motívumot dolgoznak ki, amely szerkezetet adna az eseménysornak, amelyet többnyire a különböző állatok és katasztrófák megjelenése (illetve a társasjáték állandó elhagyása) mozgat.
Különösen az utolsó harmadban lesz ez látványos, amikor már ténylegesen a Jumanji végigjátszása motiválja szereplőinket, ezzel egy tökéletes deus ex machina-generátorrá változtatva a játékot az írók számára. Igaz, addig más figurák (például Carl, a rendőr, vagy az antagonista, akinek motivációit még a maguk a szereplők sem értik) töltik be ugyanezt a szerepet. Természetesen a gyermeki nézőpontból valószínűleg kevésbé feltűnő ez az alkotói lustaság, és sokkal jobban működik is a film vidámparki jellege, amely erősen hajaz a stúdiók élményparkjaiban előszeretettel használt mozgóképes látványosságokra. És ne feledjük, 1995-ben a CGI borzasztóan gyerekcipőben jár még, ugyanakkor Joe Johnston igencsak ambiciózus mutatványokhoz vette elő a technológiát. Viszont az élő állatok megjelenítése és interakciója környezetükkel meglepően hitelesen sikerült, és még mai szemmel sem feltétlenül könnyű kiszúrni a trükköket.
És alapvetően a Jumanjit érdemes is egy erősen felső korhatáros produkcióként kezelni, amely ötleteivel, könnyű felfoghatóságával és bazári látványosságaival kiválóan kielégíti a fiatalabbakat, a komplexebb élményre vágyó felnőtt közönségnek viszont már nagyobb eséllyel okoz csalódást. De ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ne értékelhetnénk szórakoztató és bájos pillanatait.
7/10
A Jumanji teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
