Dübörög az olimpia, az otthonainkba végre beköltöztek az igazi hősök az értéktelen celebek helyett, melynek köszönhetően egy teljesen más dimenzióban telnek a napjaink, hatalmas drámákkal, óriási győzelmekkel, heroikus küzdelemmel, minden sportolónak megvan a maga története, azon túl, hogy nekünk, vagyis a hazájának szeretne természetesen minnél fényesebben ragyogó érmet szerezni. A csak négyévente néhány hétre visszatérő utánozhatatlan hangulat meghozta a kedvem egy régen tervezett klasszikushoz, amelynek a zenéjét Vangelis nagy rajongójaként (az 1492 természetesen mindent visz nálam) mindig is imádtam, de magához a filmhez eddig nem volt szerencsém. Nos, nem csalódtam, remekül kivitelezett sportfilm, amely még éppen nem giccs, annál inkább közfogyasztásra tökéletesen alkalmas lélekemelő tanmese. Kár lenne kihagyni az életünkből.
Az 1924-es párizsi olimpián részt vevő angol atlétacsapat (majdnem teljesen) igaz történetét ismerhetjük meg a filmből. Eric Liddell ((Ian Charleson) skót misszionárius, aki mély hite miatt fut, Harold Abrams (Ben Cross) célja az, hogy zsidóként megmutassa az angol elitnek, hogy jobb náluk és megérdemli, hogy befogadják maguk közé, lord Birkenhead (Nigel Havers) pusztán úri passzióból akar olimpiai aranyat nyerni. Liddell és Abrams kőkemény csatát vív önmagával és mindent megtesznek a győzelemért...
Második hely nincs, csak első. Szép a "részvétel a fontos" elve, de én azt gondolom, hogy aki nem úgy indul neki a sportolói pályafutásának, hogy aranyérmet akar szerezni, az nem nagyon fog labdába rúgni, ha élesben megy a küzdelem. Rengeteg összetevője van egy olimpiai aranynak, minden történet más, mindenkinek mások a motívációi, más úton jut fel a dobogó csúcsára. Érdekes módon amig az olimpiai közvetítés hevében tökéletesen át tudjuk élni a versenyző csatáját, együtt lélegzünk hazánk lányával/fiával, addig a játékfilm műjfai keretei között nem igazán működik a pillanat varázsa. Nagyon kevés a jó sportfilm, a Tűzszekerek a ritka kivételek egyike, kicsit lassúdadan folydogálnak az események, amolyan tipikus angol módra, de a jól megírt karakterek, a lassítások, a jó vágás és természetesen a csodálatos muzsika magával tudja ragadni a nézőt, teljes szívéből tud drukkolni a főszereplőknek, még akkor is, ha tudja, hogy a happy end egyetlen másodpercre sem lehet kétséges.
4 Oscart ért a film (legjobb film, forgatókönyv, kosztüm és természetesen a zene), amely valóban lenyűgöző alkotás, de azért nem remekmű, inkább egy szerencsés csillagzat alatt született tisztes iparosmunka. Belepakoltak mindent az alkotók, amitől a nép zabálni fogja a történetet: minden áron sikerre áhítozó fiú, egy csendes misszionárius, egy laza lord, és megannyi, az adott korszakban tipikus karakter jól megírva, kiszámítható, de mégsem unalmas fordulatokkal, és időnként sajnos túlságosan is dagályos és szájbarágós szöveggel. Liddell és Abrams nagyon különböző egyéniségére fűzték fel a történetet, nagy kár, hogy kettejük mindent eldöntő csatája végül elmarad, így a lezárás fájóan átlagos lesz, így a hőn áhított katarzis elmarad. Érdekes megfigyelni, hogyan reagálnak a győzelemre a főszereplők, Abrams tökéletes ürességet érez, hiszen elérte a nagy célt, most újabbat kell kitűznie magának, hogy folytatni tudja az életét, a lordnak csak egy jó buli volt az olimpia, aki igazán mélyen át tudja élni a győzelem édes ízét, az Liddell, mert ő vívta a legnagyobb csatát a hitével és saját magával.
Mint minden sportfilm, ez is tele van sablonokkal (főhős veszít, magába zuhan, edzőt szerez, talpraáll, természetesen a szerelem is megtalálja, a végső győzelem pedig nem lehet kétséges), azonban a jól megírt forgatókönyvnek köszönhetően mégis életszagú marad a történet, amelynek az a különlegessége, hogy valóban megtörtént (néhány dramaturgiai változtatás természetesen volt, a film műfajára való tekintettel - csak egy példa: a valóságban nyilván nem egy főúri gesztussal oldódott meg a versenyen történő indulás problematikája, hanem már az olimpia előtt elintézték, de így kaptunk egy emlékezetes jelenetet, amely rengeteget tett hozzá az érzelmi hatáshoz). Nagyon sok szép és szívmelengető képsor (a lassítások fantasztikusan jók!) ég bele a retinánkba, és ha ettől a filmtől nem jön meg a kedvünk a futáshoz, akkor semmitől, de az igazi klasszis hiányzik belőle.
Nem sztárokra osztották a szerepeket, "csak" jó színészekre, akik mindannyian derekasan helyt álltak a szerepükben. Ben Cross és Ian Charleson (az a jelenet, amikor hátravetett fejjel, mindent beleadva küzd, az zseniális!) élete szerepében brillírozik, Ian Holm vérprofin alakítja az edzőt, Nigel Havers kellően nemtörődöm főrend, John Gielgud maga a megtestült brit arisztokrácia.
Hugh Hudson soha többet nem tudta megismétleni ennek a filmnek a sikerét, amelyet tényleg érdemes mostanában, az olimpia idején megtekinteni, mert jól rá lehet hangolódni a témára, és magával tudja ragadni a nézőt a jól felépített történet. Az olimpiai arany mögött mindig ott van az ember is, aki nagyon sokat küzdött azért, hogy a dobogó tetején álljon, és minden tiszeletet megérdemel az a testi és lelki munka, amelyet befektetett a siker érdekében, ezt a momentumot ragadja meg jól a film, és ezért nem tud kimenni a divatból.
8/10
A Tűzszekerek teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmes Adatbázis) oldalán.
