Miért gondoljuk, hogy tudjuk, mi a jó egy olyan embernek, aki a saját világában él? A tudomány, a pszichológia, az orvosok által nyújtott szakmai segítség pótolhatja az érzelmeket, amelyekre minden emberi lénynek szüksége van? Ha közel kerülünk valakihez, aki nem a civilizált világ normái szerint él, felelősek vagyunk-e érte, vagy engednünk kell, hogy a saját útját járja, még akkor is, ha nem értünk egyet vele? Nagyon komoly kérdéseket vet fel a film, amelyből nem hiányzik a mélység, mégis inkább a külsőségekre helyezték a hangsúlyt az alkotók, ezért a végeredmény egy elgondolkodtató, mégsem életre szóló filmélmény lett. Jómagam jó húsz évvel ezelőtt láttam utoljára, már csak nagyon halvány emlékeim voltak róla, de  a kiváló szinkron még ennyi év után is a fülemben csengett (főleg Szakácsi Sándor és Nagy-Kálózy Eszter kettőse maradt meg bennem erősen). és Jodie Foster lenyűgöző játéka (amely Oscar-jelölést ért, méltán) is felejthtetlen, tudtam, hogy jó, de nem kiváló alkotásról van szó, és az újrázás is erről győzött meg, ezen a filmen nem igazán fogott az idő, egyszer mindenképpen érdemes megnézni, mert képes arra, hogy elérjen a lelkünkig.

Egy hatalmas erdő kellős közepén élt remeteéletet egy idős asszony, akinek a halálakor kiderül, hogy a házában vele együtt élt leánya, Nell (Jodie Foster), akit a világtól teljsen elzártan nőtt fel és egy sajátos nyelvet beszél, amit senki sem ért. Lowell doktor (Liam Neeson) és egy pszichológus szakember, Paula (Natascha Richardson) három hónapot kapnak arra, hogy tanulmányozzák a lány életét, mielőtt a bíróság eldönti, hogy mi legyen a sorsa. Azt hiszik, az ő dolguk a lányt megtanítani az élet dolgaira, valójában pontosan a fordítottja történik...

Tanmese, de a nem szájba rágós fajtából, a karakterek csak annyira sablonosak, hogy még hihetőek legyenek, a színészi játék pedig rendkívül magas színvonalú, mégsem lett olyan jó film, mint amilyen lehetett volna. Nyilván az amerikai piacra készült, és még nyilvánvalóbban az Oscar-szezonra (már akkor is nagyjából tudni lehetett, milyen típusú szerepekért lehet besöpörni a hőn áhított szobrocskát), mégis megőrzött magából valamit abból a gyermeki ártatlanságból, amely annyira jellemző a főszereplőre. Nem lett elcsépelt, tartalmatlan alkotás, de nem is tud magával ragadni igazán a történet, nagyon szépek a képek, hatásosan mutatják meg, milyen gazdag belső életet él a látszólag autista lány. Azonban az események kissé szakadozottak, egyes jelenteknél túl sokat időzünk, másoknál túl keveset, a vége pedig sajnos nagyon hollywoodi lett, de mindezzel együtt egy szerethető, az átlagnál jobb, de nem kiemelkedő alkotásról van szó.

A főszereplő természetesen Nell, akit Lowell doktor szemén kereszül ismerünk meg, az elsőre erősen súlyos állapotú autistának tűnő lányról lassan, fokozatosan derül ki, hogy valójában nagyon is erős személyiség, de a saját világában él, és ott is kíván maradni, habár nagyon közel engedi magához a doktort és a pszcihológusnőt. Az ő személyiségük teljesen eltérő, Lowell-t az érzelmei vezetik, Paula abszolút az értelem embere, aztán persze szépen megtalálják az arany középutat és egymásba is szeretnek annak rendje és módja szerint. Rendkívül sokrétegű a történet, ez is az egyik legnagyobb hibája, túl sok szálat mozgatnak az alkotók, amelyek közül nem mindig az érdekesebbek kapnak nagyobb figyelmet, így összességében megmarad a hiányérzet.

Megkapja a magáét a média (nagyon durván megsértik a lány magánszféráját), az értetlen átlagemberek, akik egyszerűen őrültnek tartják a gyermeki létben rekedt Nell-t, aki azonban mégis képes arra, hogy kilépjen a komfortzónájából, és leckét adjon mindenkinek abból, hogy ő igenis egy értelmes ember, aki pontosan tudja, mit szeretne kezdeni az életével, és elvárja, hogy ezt tiszteletben is tartsa mindenki. A tárgyalótermi jelenet sajnos le van öntve igazi álomgyári cukormázzal, de Jodie Fosternek és Liam Neesonnak köszönhetően mégsem lesz banális, a zárókép pedig szívet melengetőre sikeredett. Mégis a film első fele a maradandóbb, amikor a két doktor nagy nehezen megtalája a közös hangot Nell-lel, és egyre jobban megnyílik előttük a lány, betekintést enged nekik a lelke legmélyebb bugyraiba, ő pedig elkezdi hinni, hogy igaz barátokra lelt bennünk. A gyermeki ártatlanság és annak elvesztése fontos súlypontja a fimnek, mégsem tud igazán ütni Nell zárt világának és az általunk civilizáltnak nevezett társadalom találkozása, nem nagyon mertek túllépni a sablonokon az alkotók.

Jodie Foster hozzá méltóan adott bele anyait-apait a szerepbe, tökéletesen be tudta mutatni Nell nem evilági, mégis izgalmas és nyitott lelkét, gyermekien volt nőies, vadul volt érzelmes. Liam Neeson egyrészt nagyon jól nézett ki, másrészt kiválóan alakította a szenvedélyes orvost, aki nem tudja, hogyan lehetne Nell őrzőangyala ebben a kétségbeejtően cinikus világban. Natascha Richardson szintén kihozott mindent a pszichológusnő alakjából, aki nagy utat jár be, amíg le tud számolni a túlzott racionalitásával.

Michael Apted jó, de nem kiváló rendező, és ebben a filmben sem hazudtolta meg önmagát, szép, értelmes és érzelmes, de mégsem kiemelkedő alkotást tett le az asztalra. A képek gyönyörűek, a forgatókönyv tisztes iparosmunka, mégis elősorban a színészi játéknak köszönhető, hogy még ennyi év után is meg tudja érinteni a nézőt ez a különleges hangulatú film, amelyről méltatlanul kevés szó esik.

7/10

A Nell, a remetelány teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.