Mint minden világhírű alkotó esetében, Martin Scorsese kapcsán is hamar jelentkezett az a hatás, hogy a legjobbjain felbuzdulva a rajongók elkezdték felkutatni, majd feldicsérni korai zsengéit. Ennek leginkább az Aljas utcák esett áldozatul (közvetve pedig én), amely - főleg a rendező későbbi gengsztermozijai fényében) messze nem olyan úttörő és kiváló mű, mint arról a Scorsese töretlen nagyságát hirdetők szeretnek beszámolni. Ugyanakkor, mint karrierjének egyik kezdeti darabja, a direktor tehetségét már remekül mutatja.

Charlie (Harvey Keitel) már tiszteletre méltó tagja a New York-i olasz maffiának, de még tanulja a szakmát. Leginkább nagybátyja apró-cseprő ügyeinek intézésével foglalkozik, közben pedig a kollégákkal szórakozik egyikük bárjában. Azonban felhőtlen életében barátja, Johnny (Robert de Niro) állandó problémát jelent: a fickó nem törleszti kölcsönét az egyik ismerős uzsorásnak, amivel Charlie-t kezesként és barátként is kellemetlen helyzetbe hozza. Főhősünk azonban talán vallásossága, talán még teljesen el nem veszett becsülete révén kitart mellette, és fáradhatatlanul próbálja megoldani az egyre feszültebb ellentétet.

Hozzáteszem, ez rettentő sematikus megfogalmazása annak, ami a filmben történik, ugyanis a forgatókönyvnek egyáltalán nincs ilyen egyértelmű fókusza. Nem érzem véletlennek, hogy Scorsese karrierje során ritkán vállalta magára a forgatókönyvírást is, ugyanis a saját maga által jegyzett Aljas utcák is ezen a téren bukik el. Kezdve rögtön ott, hogy alig található benne valami történetféleség, és a fő konfliktus, amely a filmet mozgatja, meglehetősen kiszámítható és elnagyolt: már Johnny első jelenetéből is nyilvánvaló, hogy nem az a fajta ember, akik lelkiismeretesen és alázatosan fog viselkedni tartozása kapcsán, és Charlie minél tovább áll ki mellette, annál inkább magával fogja rántani őt is. Így az alkotás főként egy maffiaéletkép-gyűjteményként értelmezhető, amelyben mindenféle alakjai és élethelyzetei megjelennek a New York-i gengsztervilágnak, de anélkül, hogy ebben bármilyen szervező elv vagy cél megjelenne.

Ez főhőse karakterábrázolásán különösen is megmutatkozik: az ájtatos hívő és kemény bűnöző szerepet összeegyeztetni vágyó Charlie dilemmáiból sokat ki lehetne hozni, de a szkript megelégszik annyival, hogy különböző helyzetekbe dobja, ahol hol az egyik, hol a másik oldalát hangsúlyozza túl. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a műfaj egyik királyává vált Scorsese itt is demonstrálja, hogy remekül érti az általa vászonra vitt világ minden rezdülését. Kifejezetten szórakoztató látni az olyan pillanatokat, amikor a nagy formátumú gengszterek 20 dollárért is képesek átverni valakit, hogy aztán moziba menjenek belőle, mintha csak egy tinicsínt követnének el. De azon kívül, hogy az adott jelenetben mindig találni valami ilyen érdekességet, alapvetően is jellemző a rendezőre, hogy a kortárs slágerekkel és az éjszakai New York képsoraival érzékletesen teremt hangulatot, ezen pedig a mű több érdektelen és céltalan szakasza is el tud evickélni.

Ezzel együtt nem tartom jó filmnek a Aljas utcákat, amely összeszedetlensége és koncepciótlansága miatt inkább emlékeztet egy szkeccsfilmre (egyébként nem lepődnék meg, ha egy rövidfilmes tervből született volna), mint egy nagyívű gengsztermozira. Nyilvánvalóan ez fogható egyrészt Scorsese kiforratlanságára, másrészt arra, hogy még nem találta meg azokat az alkotótársakat, akiknek hála végül kivirágozhatott művészete, viszont így ez a munkája sem több, mint egy fontos, de nem feltétlenül említésre méltó állomás a későbbi remekművek felé vezető úton.

6/10

Az Aljas utcák teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán