A zene egy nemzetközi nyelv, amellyel el lehet mondani minden olyan érzelmet, melynek leírására nincsenek szavak. Ennio Morricone rengeteg filmzenét szerzett, de talán ebben az alkotásban mutatkozhatott meg igazán a zsenialitása. A kétórás játékidőben  rendkívül kevés a szöveg, mégis három dologgal sikerül mindvégig fenntartani az érdeklődést: a csodálatos muzsikával, a lenyűgöző színészi játékkal és Koltai Lajos varázslatos operatőri munkájával. Az egész film egy gyönyörű szimfónia, amely olyan virtuózan játszik a lélek húrjain, hogy felejthetetlen élményt tud nyújtani a nézőjének. Rengeteg mindenről szól a történet (barátságról, magányról, az élet értelméről, stb), egy szép mese, amely egy emberről szól, aki nem is létezett, holott valójában mindenről szó (pontosabban kép és zene) esik benne, amely valóban fontos. Különleges filmélmény, kár lenne kihagyni az életünkből!

Egy trombitás tér be egy kereskedőhöz (Peter Vaughn), hogy eladja neki a hangszerét. Az utolsó kérése az, hogy eljátszthasson rajta még egy utolsó számot. Kiderül, hogy ezt a darabot az idős úr ismeri, egy régi zongorában talált hanglemezről. A zenész (Pruitt Taylor Vince) erre elmesél egy hihetetlenül szép történetet egy brilliáns zongoristáról, 1900-ról (Tim Roth), aki egy hajón született, és soha nem lépett a szárazföldre...

Guiseppe Tornatore életének fő műve a Cinema Paradiso, de ez az alkotása sem sokkal marad el mögötte. A rendező rendkívül érzékenyen tud mesélni nekünk az élet nagy kérdéseiről, úgy, hogy szétfacsarja a szívünket, utánozhatatlan hangulatú képekkel tipor bele lelkünkbe, vagyis igazi filmélményt ad a nézőknek, működtetni tudja az a varázslatot, amiért a mozi létrejött (kicsit ünneprontásként, de hozzáteszem, hogy csak ebben a két filmben sikerült neki valódi klasszikust alkotni). Alessandro Baricco könyve alapján (én még nem olvastam, kíváncsian várom kommentben a véleményét annak, aki igen) ő maga írta a forgatókönyvet, amelyhez már csak annyit kellett hozzátennie, hogy szerződtette Tim Roth-t a főszerepre, Koltai Lajos kezébe adta a kamerát és Ennio Morriconére bízta a zenét.

Első látásra bolondságnak tűnik a történet, pedig az óceánjáró zongorista legendájával nagyon sok mindent elmond nekünk a rendező, miközben jól elgondolkodtat bennünket olyan fontos kérdéseken, hogy mit jelent egy ember életében a barátság, a tehetség, a család, a szerelem, és mennyire hosszú utat kell bejárnunk saját magunkban ahhoz, hogy átlássuk, mennyire nem fontos úgy élni az életünket, ahogyan mások elvárják tőlünk. Azért zseniális ez a gyönyörűen kivitelezett film, mert mindenki mást lát fontosnak benne, attól függően, hogy melyik életszakaszában van, amikor megnézi. Én évekkel ezelőtt láttam először, és akkor a karrier volt a legfontosabb az életemben, és emlékszem, azon dühöngtem, hogyan dobhatja el magától ez az ember a világhírt. Most azonban azon ámuldoztam, mennyire tisztában van a saját korlátaival, mennyire szabadon dönt a saját életéről, és mennyire nem érdekli, hogy a többiek szerint mit lenne helyes tennie, úgy él, ahogy neki tetszik, csak saját magának akar megfelelni, senki másnak.

Egyetlen hatalmas metafóra a film, egy csodálatos mesén keresztül sulykolja belénk, hogy az életünk egy hatalmas óceán, az utazás a lényeg, nem pedig a cél. 1900 egy rendkívül különleges zenész, soha nem tanulta a mesterségét, folyamatosan improvizál, de olyan magas szinten, hogy az már művészet. Csak a zenének, a zenéért él, saját szűk kis életterében tud alkotni, ugyanis minden ehhez szükséges inspirációt magába tud szippantani. Nagyon helyesen látja, hogy az ő művészete itt tud kibontakozni, a szárazföldön csak egy lenne a sok közül, elveszne az egyedisége. Végtelen magánnyal fizet a csodálatos dallamokért, egyetlen egyszer érinti meg a szerelem ereje, de nem tud igazi kapcsolatot kialakítani a lánnyal, arra pedig nem tudja rávenni magát, hogy kimenjen a szárazföldre, megkeresse, és megadja az esélyt egy szép, hétköznapi életnek. Egyetlen hibája a filmnek szerintem az, hogy a végső monológ nem lett igazán ütős, kevesebb talán több lett volna.

Tim Roth nélkül valószínűleg nem működött volna igazán a film, az ő hiteles alakítása kellett ahhoz, hogy elhiggyük, 1900 hihetetlen sztorija akár meg is történhetett volna. Pruitt Taylor Vince élete szerepében alakította kiválóan Max-et, Mélanie Thierry szép volt, Clarence Willimas III lenyűgöző, Bill Nunn és Peter Vaughn sajnos túl kevés jelenetben szerepelt.

1900 élete értelmetlennek tűnik, hiszen soha nem futotta be azt a karriert, amelyre a tehetsége predesztinálta volna, azonban mégis teljes életet élt, és saját döntése volt, hogyan fejezi be földi pályafutását. Nem kevés fricskát oszt ki a rendező a mai túlbürokratizált világnak (ha nincs semmilyen papírod, amivel igazolni tudod magad, akkor nem is létezel?), a végtelen tenger pedig összességében sokkal barátságosabb, mint az az embertömeg, amely egy hatalmas metropoliszban várna a megfáradt utazóra, aki nem azért hátrált meg a bizonytalan jövőtől, mert félt, hanem azért, mert tökéletesen ismerte a saját határait, így végül a saját értékrendje szerint teljes életet élt. És ez sokkal fontosabb, mint az, hogy boldogtalan legyen egy olyan életben, amely mások szerint megfelelt volna neki. Nagyon sokat tud adni ez a gyönyörűen fényképezett film, ha erősen odafigyelünk benne a tenger hangjára.

9/10

Az óceánjáró zongorista teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.