Ez a gyöngyszem sem volt az év legjobban reklámozott alkotásai között (a pacsi a How to Be Single után ismét tonks kolléganőnek jár az ajánlásért), de úgy gondolom, aki esetleg találkozott is ezzel a címmel, az is leírta, egy bárgyú (de legalábbis semmi kihagyhatatlant nem tartalmazó) olasz vígjátékként. Elismerem, a Ha Isten úgy akarja nem is tartalmaz semmi korszakalkotót, de ettől még nem biztos, hogy jó ötlet megfosztani magunkat az élménytől, amit kínál.

Tommaso (Marco Giallini) egy zseniális szívsebész, aki ennek megfelelően kellően el van szállva magától, és nemcsak betegeit, kollégáit, de családját is semmibe veszi, miközben érzéketlenül próbálja irányítani őket. Éppen ezért az is tragédiaként éri, amikor fia (Enrico Oetiker) egyik napról a másikra bejelenti, hogy Istennek szenteli az életét, és Tommaso csak arra tud gondolni, hogy átmosták gyereke agyát. Így a fia gyülekezetét vezető pap (Alessandro Gassman) nyomába ered, bízva abban, hogy ha képes terhelő bizonyítékot találni az atyáról, fia meggondolja magát.

Ahogy azt sejteni lehet, a film humora leginkább a főszereplő jelleméből, illetve a nyomozás során kialakuló egyre kínosabb szituációkból fakad, és bár ezek többnyire ügyesen felépített poénok, semmi meglepőre nem kell számítani (annyira nem, hogy főszereplőnk karaktere és fejlődése egészen sok párhuzamot mutat például Gondolj rámmal is). A szokásos eltúlzott személyiségjegyek és színészi játékok is felfedezhetők, azonban ebben szerencsére sikerült még egy olyan középutat találni, ahol a humor nem megy komolyabban a valószerűség rovására. Ez azért is fontos, mert témájából adódóan a Ha Isten úgy akarja nem kizárólag komédiaként kíván funkcionálni, a felrajzolt konfliktusoknak van egy enyhén drámai éle, és bár a könnyed hangulatot egy pillanatig sem adja fel, néhol igencsak komolyan veszi magát.

Ezúttal azonban nem a kétféle alkotói szándék összeegyeztethetetlenségéről kell beszámolnom ugyanis összességében nézve az egész produkcióra egy egészséges középutasság jellemző. Nem áldoz fel mindent a humor oltárán, a drámai vonulat előtérbe kerülésével nem akar mély igazságokat kimondani a hitről, sőt, még azt is megkockáztatom, végeredményben nem is a hitről szól, de a maga egyszerű gondolatait képes érett és rettentően szerethető formában kommunikálni. Figurái sokkal inkább bájosak, mint idióták, és minden gyengeségük ellenére is alapvetően teljesen átélhető problémákkal és motivációkkal rendelkező emberek.

Így pedig maga az alkotás is emberi és szerethető marad, még akkor is, ha nem váltja meg a világot (bocs, de ez egy ilyen témájú filmnél kihagyhatatlan ziccer volt) és végeredményben nem is több egy könnyed, szórakoztató darabnál. De pont amiatt lenne vétek kihagyni, mert ez nem egy olyan "limonádé", amely után teljesen üres fejjel és szívvel állunk fel a székből.

7,5/10

A Ha Isten úgy akarja teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán