A Jagten fényében határozottan más filmre számítottam Thomas Vinterbergtől, mint amilyen képet A kommuna mutatott magáról. Kegyetlen, felháborító igazságtalanság helyett fanyar humor, romba döntött emberi sorsok helyett a 70-es évek hippimozgalmának nosztalgiája - a két film azonban mégsem áll olyan távol egymástól, mint azt elsőre gondolnánk. A dán rendező ugyanis ismét egyén és közösség kapcsolatát állította célkeresztbe, még ha nem is olyan világosan kifejtve, mint előző (hazai) munkájában.

Az első pont, ami rögtön elgondolkodtatott A kommuna kapcsán, hogy sem előtte, sem utána nem tűnt ilyen természetesnek az, ami bő 40 éve igen: hogy egy család megossza a házát és életét előbb barátaikkal, majd számukra jóformán idegen emberekkel is. Erik és Anna (Ulrich Thomsen, Trine Dyrholm) ugyanis pontosan ezt teszik, amikor megöröklik előbbi édesapjának házát, a 450 négyzetméteres ingatlant pedig túl nagynak tartják 3 fős családjuk számára. Így aztán szép lassan érkeznek az albérlők, akik először még beszállnak a költségekbe, végül azonban már csak a közös sörözések hangulata kedvéért vagy éppen lelkiismeret-furdalásból is beköltöztetnek bárkit. De miközben a felszínen egy felhőtlen közösség kialakulásának lehetünk tanúi, Eriket a szituáció arra készteti, hogy egy másik nő karjaiban keresse a boldogságot.

Nehéz megfogalmazni, hogy Vinterberg pontosan miről is akart beszélni ezzel a filmjével: az Imdb-szinopszis ugyan egyértelművé teszi, hogy a "személyes vágyak vs. szolidaritás és tolerancia" A kommuna fő konfliktusa, de az legalább ugyanennyire kihegyezhető arra is, hogy ez a közösség mennyivel inkább egy végtelenített baráti összejövetel, mint valódi, egymást támogató élettársi kapcsolatok összessége. Erről a dilemmáról pedig azért tartottam fontosnak szót ejteni, mert Vinterberg egyáltalán nem céltudatos műve felépítésében, és végeredményben az üzenetét is nagyon nehéz kihámozni. Az egészen biztos, hogy nem a közös háztartás fenntartásának apró-cseprő, gyakorlati részével szeretne foglalkozni (mint ahogy azt egy hollywoodi vígjáték tenné): ugyan a kommuna sajátos ügyintézése nem egyszer fakasztott nevetésre, a középpontba a kialakuló szerelmi háromszöget állítja be, amelyet a sajátos közösségi helyzet csak még tovább bonyolít.

Ha kizárólag erre a vonulatra fókuszálunk a forgatókönyvben, akkor viszont a szokásos skandináv, visszafogott, de érzékeny megközelítéssel megrajzolt karakterdráma bontakozik ki előttünk, amely helyenként ugyan rendkívül összecsapottnak tűnik, de összességében képes szállítani a dán alkotók krémjétől elvárható színvonalat. Azonban azt már nehéz meglátni, hogy ehhez pontosan milyen szempontok alapján kéne hozzáfűznünk az időről-időre feltűnő lakótársakat, Erik és Anna lányának szexuális ébredését, ez pedig jórészt abból is ered, hogy a rendező nemcsak a kommuna mindennapjaiba, de a kort övező sajátos hangulatba is csak minimális betekintést enged. Így pedig nehéz kitapasztalni, hogy a szereplők reakciói közül mi az őszinte, mi a közösség nyomása, és mi a korszellem eredménye - vagy éppen a forgatókönyv sutasága.

Nem könnyű tehát befogadni A kommunát, és éppen ezért könnyű belefáradni a látszólag világos cél nélkül egymás mögé épített jelenetek folyamába, ugyanakkor így nyerünk egyben egy olyan alkotást, amelyről számos, egymással akár párhuzamosan is létező jelentésréteg fejthető le. Az élményt pedig jelentős mértékben az fogja meghatározni, hogy ez hogy sikerül - de emiatt nem is nevezném egy minden részletéig kidolgozott remekműnek.

7,5/10

A kommuna teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán