Hála a magyar forgalmazók (éppenséggel jogos) amerikai foci-iszonyának, a legújabb Will Smith-darabról valószínűleg az Oscar ellen kikelő színesbőrű sztárok keltette botrány révén hallhattunk, lévén, hogy a főszereplő nem kevés önérdektől is mentesen szállt be a szájkaratébe. Ugyanis a Concussionnel jó esélye lehetett volna egy Oscar-jelölésre (a filmet megnézve nem érdemtelenül), azonban az Akadémia őt és a filmet is teljesen mellőzte. A filmet megnézve, nem érdemtelenül.

A Concussionből minden további nélkül lehetett volna az amerikai focis Spotlight, ugyanis nem másról szól, mint hogy a témához semmit sem értő kívülálló egy óriási és undorító összeesküvést hoz napvilágra egy, a hatalmával rendre visszaélő szervezet részéről. A nigériai származású Dr. Bennett Omalu (Will Smith) halottkémként dolgozik, és egy nap egy bomlott elméjű focista holtteste kerül az asztalára. Az idegesítően módszeres orvos nem hagyja annyiban, hogy kiderítse az öngyilkosságba menekülő férfi halálának igazi okát, és hamarosan rájön, hogy az amerikai focis karrier során a fejet ért ütközések hatása végzetes folyamatokat indít el az agyban, amely 40-50 éves korban depresszióhoz és egyéb mentális betegségekhez vezet, öngyilkosságot eredményezve végül. Főhősünk ezt a felfedezését lelkiismeretesen a világ elé is tárja, azonban meglepve tapasztalja, hogy az NFL nem igazán lelkesedik az ötletért, hogy valaki az USA legnépszerűbb sportját életveszélyessé minősítse, és a szövetség egészen mocskos eszközöket is megenged magának ennek megakadályozása érdekében.

Helyeslően bólogattam, amikor Sacha Baron Cohen a FIFA-t minősítette a világ legnagyobb bűnszervezetének az Agyas és agyatlanban, de a Concussiont látva lehet, hogy újra kell gondolnom ezt az álláspontot. Elvégre pár millió dollár kenőpénz elfogadása sehol nem mérhető ahhoz, hogy egyesek egy sportág összes játékosát tették ki halálos veszélynek a profit érdekében. Ugyanakkor a Concussion alapvetően nem ennek a kidomborítására, hanem inkább Omalu szerepének méltatására utazik, ami abszolút hálás feladat Smith, és hálátlan a film szempontjából. A rutinos sztár ugyanis remekül hozza a kissé kényszeres, nigériai akcentussal beszélő, mélyen vallásos stréber figuráját, és immár sokadszorra bizonyítja, hogy szinte bárkivé képes átalakulni - nem véletlenül meri minden bértárgyalását 20 millió dollárról indítani.

Ez viszont azt eredményezi, hogy a forgatókönyv fő csapásvonala nem képes többre egy rutinszerű összeesküvés-sztori felmondásánál, ahol pontos menetrend szerint érkezik a privátban még külön tapló főellenség, az összeveszés a bajtárssal, és még a filmvégi megható beszéd is. Bár tematikailag a Spotlighttal rokonítottam, ha a fenti sablont nézem, éppenséggel elővehetném a Trumbot is, csak hogy egészen a közelmúltból hozzak példát ugyanerre az ötlettelenségre. Ettől függetlenül végtelenül profi a vászonra került végeredmény, amikor kell, felháborodunk, amikor kell, izgulunk vagy elérzékenyülünk, de mi is inkább csak rutinból, mint valódi gyomrosok súlyát érezve.

A Concussion tipikus példája lett annak, hogy a valós eseményeket Hollywood csak egészen beszűkült fantáziával képes feldolgozni, fekete-fehér ábrázolásmódban, a főhős magánéletében kényszeredetten vájkálva, és ugyanazok a kiszámítható fordulópontokat megjátszva. Semmi bajunk nem lesz, ha megtekintjük, de mélyebb nyomot biztosan nem fog hagyni - azon az egy gondolaton kívül, hogy mekkora mocsok az NFL (is).

7/10

A Concussion teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán