Mennyire fontos, hogy értsünk egy filmet? Úgy tűnhet, egy alkotó számára kardinális kérdés, hogy a nézője jól értse, vagy egyáltalán, értse, amit közölni akar, éppen ezért őrült, sőt, öngyilkos húzásnak látszhat, ha egy rendező szándékosan azon van, hogy közönsége ne értse, amit mondani akar. Bizonyos szempontból kifizetődő út ez, hiszen ez a darab is azzal lett híres, hogy szereplői süketnéma jelbeszéddel kommunikálnak - és nem feltétlenül volt ennél több célja.

Főhősünk ennek megfelelően egy süketnéma fiú, aki egy speciális bentlakásos iskolába érkezik, és bár eleinte nehézkesen illeszkedik be, hamar megtalálja a közösségét. Méghozzá a diákmaffia tagjaiban, akik az erőszakos rablásoktól kezdve a prostitúcióig mindenféle kétes üzelmekben vesznek részt - az iskola vezetőinek áldásával.

Alapvetően rengeteg potenciál lenne a nonverbális történetmesélésben, azonban ez a film sajnos többnyire beéri azzal, hogy jelbeszédre cserélni dialógusait. Minden további nélkül áthidalható lett volna akár még az is, hogy a szövegekből egy kukkot sem értünk, azonban itt még egy közeli kép sem segít a szereplők mimikájának értelmezésében vagy a jelenet középpontjában álló tárgy megmutatásában. Mintha nem is akarná a rendező, hogy képben legyünk. A szinte kizárólag totálokból álló hosszú beállítások sokszor feleslegesen vannak bő lére eresztve, és jóformán a film fele abból áll, hogy valaki sétál vagy magától értetődő tevékenységeket végez perceken át, ami az általános értetlenséggel párban csak még fárasztóbbá teszi az élményt. A lepusztult posztszovjet épület (és világ) tüzetes bejárása ugyan magával hoz egy egészen nyomasztó és egyedi atmoszférát, de a stílus azt sejteti, hogy A törzs szokványos európai, félig-művész drámaként sem lenne túl magával ragadó, és csak a feltűnést kívánja megragadni egy izgalmasan hangzó megközelítéssel.

Meg kell hagyni ugyanakkor, hogy a játékidő felétől kezdve egyre inkább kezd kikristályosodni, mire is lehetne használni ezt a koncepciót: a vágatlan jelenetek szemérmetlensége kifejezetten az előnyükre válik (ki gondolta volna, hogy szexen keresztül is lehet történetet mesélni), a süketnémák sajátos mikrokozmoszát is sikerül a történet szolgálatában állítani, és végül néhány hátborzongatóan jó és kizárólag a saját stílusából eredeztethető pillanattal örvendeztet meg minket az alkotás.

De mivel csak bizonyos esetekben sikerül egy valóban egyedi és működőképes filmnyelvet alkotni, így tulajdonképpen a A törzs csak egy fél film. A vállalása legyen bármilyen merész is, egyáltalán nem volt lehetetlen, de ahhoz, hogy egy igazán színvonalas darab váljon belőle, több kellett volna annál, mint hogy csak fel akarja hívni magára a figyelmet. Én ugyanakkor bízom benne, hogy az ehhez kapcsolódó hírverés megnyitja az utat olyan alkotók számára, akik sokkal érettebben és céltudatosabban tudják majd használni ugyanezt a stílust.

6,5/10

A The Tribe teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

(Az írás eredetileg 2015. július 18-án jelent meg az oldalon.)