Az Úr 2016. esztendejében immáron harmadik alkalommal leend, hogy a nemes Godefroy lovag és hozzá időnként hűtelen fegyverhordozója, Jacques Fos újfent rohamot indít nevetőizmaink ellen. A gall mozgókép ezen utánozhatatlan kettősét akkoron zártuk kebelünkbe, amidőn az 1990-es évek közepén első alkalommal volt szerencsénk azon kiváltsághoz, hogy póri tekintetünket a filmvásznon reájuk vethettük. A falrengetően frappáns magyarításnak köszönhetően elménkbe véshetünk olyan örökbecsű mondolatokat, mint "Az én földemen nem kínozzuk a nőket, csak élve megégetjük őket." "Nagyuram, gazdám! Egy szaracén!". Bús kedvünket tovaűzte a hős lovag, kinek ajakáról dörgve zengett a "Harcra fel, győzni kell", miközben csökött értelmű szolgája ura parancsainak teljesítésén túl saját boldogulásának útját kereste. Hosszas esztendőkkel legelső megtekintése után sem vájt mély sebet jelen sorok lejegyzőjének kicsiny lelkében ezen műremek számolhatatlan ismétlése, újfent azonnal magába szippantotta az időhurok, és nem eresztette egészen a kinematográfiai alkotás záró jelenetéig.

Krisztus után 1113-ban Godefroy lovag felettébb kényelmetlen helyzetbe kerül, ugyanis egy boszorkány mesterkedése miatt jövendő apósát önön kezével küldi a másvilágra, ezért érhető módon leendő hitvese, Frénégonde (Valérie Lemercier) visszamondja a menyegzőt. A problémát egy varázsló segítségével kívánja orvosolni, aki egy főzet és néhány varázsige segítségével vissza akarja küldeni őt  és fegyverhordozóját, Jacques Fos-t (Christian Clavier) a múltba, hogy megakadályozza a tragédiát, azonban kimarad egy fontos összetevő a varázsitalból, így a jövőben találják magukat, ahol kalandok sora várja őket...

Pihent főből pattant ki a gondolat, melyben öszvevegyítésre kerülend a sötét középkor és a modern világ. Viharos sebességgel támadnak a mit sem sejtő nézőre a poénok, amelyekből annyi szakajtónyi zuhan reá, hogy csak kapkodja szegény fejét, és nagyon erősen próbál lépést tartani a forgószélként zajló eseményekkel. Némely idő eltelte után már csak annyi ereje marad a folyamatos nevetőgörcstől sanyargatva, hogy megadja magát a pergő szavak özönének, és hagyja átáramolni magán a nem hétköznapi történetet.

A gallok vígjátékainak van egy stílusa, melyet vagy szeretni lehet, vagy utálni, köztes állapot nemigen létezik. Ezen alkotás azonban elsöprő sikert aratott a közönség körében, hamar klasszikussá lettek a benne elhangzó magasröptű szavak, amelyek ereje máig sem kopott meg. Helyzet és jellemkomikumok sora következik abból, ha a régmúlt és a jelen összekeveredik, ezek szinte teljes mértékben kihasználásra kerültek ebben a műfajában kiemelkedő darabban. Nehézkes feladat azon jelenet kiválasztása, amely nékem a legjobban kedves, de ha mégis szükséges, a választásom arra esik, amelyben a nemes lovag és kísérője rátámad az ördögszekérre. Miben rejlett a siker titka? A forgatókönyvön túl a kiváló castingon (Jean Reno és Christian Clavier kettőse remekül működött, tökéletesen kiegészítették egymást) és a remek színészi játékon. Na és természetesen a kiváló magyar szövegen, mert lássuk be, nem könnyű a középkori dialektus és a mai kor nyelvezetének különbözőségéből adódó humorforrást franciáról lefordítani magyarra úgy, hogy értő fülekre találjon a nézők körében. Nem lehet elég dicsérő szót vesztegetni a szinkronra, kiválóra sikeredett!

Ha nagyon szúrós szemmel nézünk az alkotásra, észrevehetjük, hogy a végkifejlet felé közeledve apadni kezd a humorforrás, de ennél nagyobb problémák soha ne okozzanak törést a lelkünkben. Mint minden jó vígjátékban, e helyütt is bemutatásra kerül az élet színe mellett a fonákja is, az írók Fos rendkívül jól megírt karakterén keresztül ráirányítják a figyelmet a pórnép elnyomatottságára is, ahogyan arra is történik utalás, hogy mennyire nem kedvez az egészségnek modern korunk megannyi vívmánya. Mindent mérlegre téve csak ajánlani lehet ezen remek alkotás megtekintését mindenkinek, felhőtlen kikapcsolódást tud nyújtani bármely körülmények között.

Jean Reno - nál tökéletesb nemes lovag nem is kelletik ezen széles földgolyóbison, Christian Clavier gátlástalanul komédiázik és ugyanakkor mély átéléssel ábrázol nem éppen hófehér jellemet. Valérie Remercier alakítása halványabb, mint Marie-Anne Chazel-é, Christian Bujeau kellőképpen tenyérbemászó a fogorvos férj szerepében.

Jean-Marie Poiré direktorsága alatt kiváló vígjáték vettetett vászonra, melynek eredményeként Godefroy és Jacques kalandjai szívünkbe vésettek, oly mértékben szeretve lettek, hogy még az is megbocsátásra került, hogy azóta minden lehetséges bőrt lehúztak a történetről, amelyek természetesen nem érthettek az eredeti közelébe sem. Habár tudjuk, kevés esély leend arra, hogy a rövidesen elénkbe kerülő harmadik felvonás hasonló élményt nyújtand, azért adunk néki majdan egy lehetőséget.

8/10

A Jöttünk, láttunk, visszamennék teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.