Én úgy döntöttem, az életet választom, és soha nem próbáltam ki a drogot (és a cigit sem, ráadásul alkoholt sem iszom, sőt már a kávéról is leszoktam, dögunalom, tudom, de én így érzem magam jól a bőrömben), ezért azt nem tudom megítélni, hogy mennyire reálisan ábrázolja a drogosok életét Danny Boyle kultfilmje. De rendkívül ütősre sikeredett, hiszen saját korának egyik legnagyobb szakmai és anyagi sikere lett, az angol  mozi egyik gyöngyszeme mind a mai napig. És én anno nem értettem, hogy miért. Természetesen azért nem vágott a földhöz akkoriban ez az alkotás, mert egyrészt jól nevelt úrilányként semmi közöm sem volt ahhoz a közeghez, amelyben játszódik, és 20 éves voltam a bemutató idején, tehát semmit sem fogtam fel a társadalomkritikai élből. Zagyvaságnak értékeltem, és teljesen hidegen hagyott. Úgy látszik, az évekkel bölcsül az ember lánya, mert most nagyon megfogott. Imádtam utálni minden percét, kiváló mozi!

Renton (Ewan McGregor) drogfüggő, és meglepően jól érzi magát ebben az állapotban, melynek legfőbb oka, hogy amint tiszta lesz, szembe kell néznie a szürke valósággal, amelyhez nincs túl sok kedve. Így inkább elmerül a heroin által nyújtott álomvilágban, barátaival együtt. Azonban egyszer minden véget ér, valóban úrrá lesz a függőségén, és olyan lesz, mint akárki más, azonban addig nagyon hosszú utat kell bejárnia...

Irvine Welsh azonos című regényéből készült a film, amelyet olyan jól adaptált John Hodge forgatókönyvíró, hogy Oscar-díjra jelölték érte. Danny Boyle sem fogta vissza a kreativitását, melynek eredményeként mára már kultikussá vált jelenetek sora került vászonra, mint pl. a wc-ben történő eltűnés vagy a szoba tetején mászó kisbaba. A drogmámorhoz tökéletesen passzoló hangulat megteremtése nem kis feladat volt, pláne úgy, hogy kis költségvetésű alkotásról van szó, ennek ellenére bravúrosan sikerült. Véleményem szerint utánozhatatlan lett a végeredmény, ezért nagyon bátornak tartom az alkotókat, hogy le fogják forgatni a folytatást Welsh Porno című regénye alapján. Finoman szólva is kétséges, hogy meg tudják-e ismételni a sikert, főleg úgy, hogy a rendező és a főszereplő időközben már két évtizedet töltött el az álomgyárban, amibe lássuk be, nem kicsit kényelmesedtek bele. De reméljük, nem lesz igazam, és ismét elő tudnak állni egy friss és ütős darabbal, amelyet ugyanolyan sokáig fogunk emlegetni, mint ezt a nem éppen bűbájos darabot, amely meg merte mutatni, miért menekül egy fiatal a drogokhoz, hogyan éli meg ezt az életformát, és miként szabadul meg a függőségétől.

Nem olvastam a regényt, ezért nem tudom megmondani, mennyire voltak hűek az alkotók hozzá, az viszont biztos, hogy a filmes eszközök segítségével (vágás, trükkök, dramaturgia, stb) nagyon erős hatást tudtak elérni a közönség körében. Nem mondanám, hogy jobban kedvelnék tőle a drogosokat, de talán megértjük belőle, miért menekülnek egy szebb(nek tűnő) világba a rideg valóság elől. Az úgynevezett normális élet (karrier, család, ház,  a fogyasztói társadalom minden ismérve) egy fiatalember számára túlságosan unalmas, ráadásul nem akar szembenézni a saját korlátaival, inkább elbódítja magát, mert akkor nem kell éreznie semmit. Az önpusztító életmód természetesen nem tarthat örökké, rendkívül fájdalmas dolog a kijózanodás, a szembenézés a valósággal, az elvonási tünetek sokasága. De nem ez a legrosszabb, hanem az, amikor a nagy keservek árán kialakított új életbe hirtelen betoppannak a régi barátok, akiket el kell árulni a teljes gyógyuláshoz. Rendkívül összetett alkotás, amely talán hatásvadász, de annál ütősebb jelenetek sorával bombázza a nézőt, aki egyrészt örül, hogy végre igazi filmélményt kap, másrészt pedig sokszor bánja, hogy belekezdett a megtekintésébe (én sokkot kaptam a halott kisbabától), mégsem tudja levenni róla a szemét.

Rendkívül elborult karakterek sorával találkozunk a filmben. Betegfiú igen szélsőséges figura, aki egyik pillanatban még James Bondról magyaráz teljes beleéléssel, a másikban pedig már egy drogmámorban fetrengő piti bűnöző, akinek semmi sem szent, ha anyaghoz akar jutni. Spud egy szerethető lúzer, Begbie egy igazi vadállat, Tommy pedig egy rossz útra tért jófiú. Habár érintőlegesen, mégis bepillantást nyerhetünk abba a reménytelen harcba, amelyet a fiúk szülei folytatnak a droggal, átélhetjük, mekkora csapás a családnak egy ilyen helyzet. A barátságról is szól a film, ahogyan arról is, hogy a drogmámorban már tényleg nem számítanak az emberi kapcsolatok, csak a szer létezik, amelyhez bármi áron hozzá kell jutni. Ijesztően realista képet fest Danny Boyle a drogosok mindennapjairól, ahogyan azt is bemutatja, mi elől menekülnek, és mekkora zsákutca az életük.

Ewan McGregor talán élete legjobb alakítását nyújtja a filmben (szomorú, de hosszú idő után csodálkoztam rá arra, hogy valójában milyen jó színészről van szó, aki az utóbbi legalább egy évtizedben nem sok érdemlegeset kezdett a tehetségével). Robert Carlyle szokásához híven remekül játssza a szerepét, Johnny Lee Miller azóta sem tudta felülmúlni ebben a filmben nyújtott formáját. Ewen Bremner játszotta volna eredetileg a főszerepet, de Spud-ként is remek volt, Kevin McKidd és Kelly MacDonald szintén jó választás volt.

Semmit sem öregedett 20 év alatt Danny Boyle filmje, még mindig ütős darab, amely kellőképpen fel tudja kavarni nézője lelkivilágát, sokkol és elgondolkodtat. A fogyasztói társadalomnak mutat görbe tükröt, amelyben mindenki keresi saját magát, ugyanúgy, mint Renton, aki nem akar középszerű lenni, és a végén mégis boldoggá teszi, hogy ő sem különb, mint más. Másfél órás pokoljárás ez az alkotás, amely bátran provokatív, azonban időnként a polgárpukkasztás fontosabb a számára, mint a főszereplő jellemfejlődése. Intravénásan lenne jó tolni az ilyen mozikat, bár lennénk ma is ilyenek!

9/10

(FilmBaráth)

---------------------------

Danny Boyle idén 20 éves munkája előkelő helyet foglal el a drogfüggőségről szóló alkotások között - többek között amiatt is, mert alapvetően csak részben szól a drogfüggőségről, és emellett egyszerre egy generációs film, egy riasztóan őszinte szociográfia, és egy tanmese, hogy ez a bizonyos társadalmi környezet hogyan nyomja rá a bélyegét valaki életére. És ha megnézzük a Trainspotting nyitómonológját, a 3 évvel későbbi Fight Club retorikája és gondolatisága szinte elhalványul, Irvine Welsh szövegei annyira jól ragadják meg a 90-es évek értelmes perspektíva nélküli lázadóinak lelkivilágát. (Talán nem véletlen, hogy a rendező is előszeretettel narrálja a főhőssel az eseményeket, a képek ugyanis sok esetben képtelenek felérni Welsh soraihoz.) Boyle pedig erre építkezve egyfajta szkeccsfilmet gyárt filmje első feléből, amelyben hősei életének szinte minden szelete megjelenik a szerhasználattól kezdve a munka elkerülésén át a párkapcsolatokig, a frappáns és színes jelenetek sora pedig az abszurd humor, valamint a függőségből eredő iszonyatos lealjasodás és tragédiák közötti skálán játszadozik remekül.

Ez veszik el valahol a játékidő fele tájékán, ahol a forgatókönyv láthatóan elkezd nagyobb léptékben gondolkodni, és Renton leszokásával felvetni azt a sokkal izgalmasabb kérdést, hogy az ő addikciója mennyire volt tényleges szerfüggőség, és mennyire az őt magába szippantó baráti társaság és kultúra természetes hozadéka. Ezzel viszont két probléma is adódik: egyrészt erre a választ már eddig is bőven megkaptuk (ha máshogy nem, Tommy sorsán keresztül), így ez a szakasz csak egy fárasztó játék a nézővel, hogy a főszereplő is eljut-e erre a következtetésre, másrészt ebben a koncepcióban már sokkal kevésbé működnek ugyanazok az eszközök. A Boyle védjegyévé vált szokatlan beállítások, a narráció haladását követve lassuló képek és ugráló vágás jól működnek, amíg egy kissé esetlegesen felépülő, energiával teli eseménysort kell a vászonra álmodni, de egy megfontoltabb, mélyrehatóbb történetmeséléshez egyáltalán nem passzol.

A Trainspotting második felének alapvető disszonanciája éppen az, hogy eszközei révén ugyanazt a könnyed, vibráló gegparádét keressük benne, miközben itt már sokkal súlyosabb, humort is maximum nagyon sötét formában használó elemekre szeretne Boyle rávilágítani a történetben. Azonban ez a váltás igazán soha nem történik meg, és 45 perc erejéig beleragadunk egy céltalan white trash moziba, amely drámaiságot és poénokat is csak nyomokban tartalmaz, és ahelyett, hogy teljességében mutatná be a szereplők addig gyönyörűen építgetett önsorsrontását, az utolsó percek a Guy Ritchie-féle lowlife-gengszterfilmek előképévé degradálják a koncepciót.

Boyle tehát képtelen megadni azt a csúcspontot, amely egy igazán erős üzenetet hordozó, korszakos mozivá tehetnék a Trainspottingot, amely így inkább csak hangzatos mondatok, durva poénok, és döbbenetesen gyomorforgató pillanatok összessége marad. Ezek természetesen elég emlékezetesek és zseniálisak ahhoz, hogy mély nyomot hagyjanak a közönségben, de tartok tőle, hogy a "Choose life"-monológ szellemessége mögött elveszik az a tartalom, amit Welsh valójában mondani akart ezzel - és ez jelentős részben a film hibája.

7/10

(danialves)

A Trainspotting teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.