A mozi egy csoda. Elvisz egy másik világba, álmodozásra késztet, műfajától függően megnevettet. elgondolkodtat vagy elandalít. Még ma, a csúcstechnika korában is hat ránk a varázsa, amikor a különböző kütyüknek köszönhetően akármikor és akárhol megnézhetjük kedvenceiket. Rengetegszer temették már a mozit, de még mindig meg tudta őrizni közösségteremtő funkcióját, hiszen arra az egy vetítésre összeverbuválódott emberek egy soha meg nem ismételhető élmény részesei lesznek, amit nem lehet átélni a tévé vagy a laptop előtt. Mi sem tudunk és nem is akarunk szabadulni ebből a bűvkörből, akkor mit szóljon azon idők embere, aki akkor élt, amikor a mozi az aranykorát élte, és éppen annyira része volt az oda való elzarándokolás, mint a templomba járás. Ennek a ma már letűnt kornak állít emléket Guiseppe Tornatore kiváló filmje, amely minden létező szakmai díjat begyűjtött, és a közönség is nagyon szerette. Nem meglepő, hiszen az élet nagy kérdéseivel foglalkozott szórakoztató, de nagyon is elgondolkodtató módon, csodálatos színészi alakításokkal, nagyon megéri rászánni a két és fél órás játékidőt!
Salvatore Di Vita (Jacques Perrin) híres rendező, akit édesanyja felhív azzal a hírrel, hogy régi barátja, Alfredo (Philippe Noiret) meghalt, várják a temetésre a szülőfalujába, ahová 30 éve nem tette be a lábát. Megelevenedik a múlt, megismerjük a kis Totót, aki elveszíti édesapját a háborúban, viszont Alfredo, a mozigépész a szárnyai alá veszi, megtanítja mindenre a szakmájából, és a kisfiú egy életre beleszeret a moziba...
Szívmelengető mozi, amely úgy facsarja ki a lelkünket, ahogyan kevés mozi képes. Lassan, ráérősen folydogál a történet, azonban minden jelenetében ott lüktet az élet, minden szépségével és rútságával egyetemben. Miközben Toto egy életre elköteleződik a filmek mellett, zajlanak az események a településen, szerelmek kötődnek, családok születnek, dübörögnek az érzelmek, egyáltalán nem szirupos módon, hanem a maguk természetes módján. Semmi álságos, műízű jelenet nem található Tornatore filmjében, egyszerű olasz emberek életét ismerhetjük meg, akiken keresztülfolyik a történelem. Szerény életüknek két központi pontja van, a templom, és a Cinema Paradiso nevű kis mozi. Előttünk nőnek fel a gyerekek, figyelemmel kísérhetjük az első szerelem csodáját, tragédiák és örömteli események sora zajlik a filmvásznon, amelyről képtelen levenni a néző a szemét, annyira magával ragadja a történet.
Alfredo bölcsen igazgatja a kis Toto életét, úgy tud apapótlék lenni a kisfiú számára, hogy közben életre szóló barátságot is kötnek. Amikor egy szörnyű tragédia miatt elveszíti a szeme világát, akkor sem tud elszakadni a vetítőteremtől, ahol az életét töltötte, Salvatore pedig mindig számíthat rá, ha tanácsra van szüksége. Ő beszéli rá, hogy hagyja ott a szülőhelyét, menjen Rómába és fussa be azt a karriert, amelyre a tehetsége feljogosítja. A fiú érdekében még arra is képes, hogy elszakítsa az egyetlen embertől, aki itt tarthatná, a szerelmétől, Elenától. Egyetlen helyen válik kissé falssá számomra a történet, a 30 évvel későbbi találkozás szerintem kicsit erőltetett, de ennél több hibát tényleg nem tudok felróni ennek a szép filmnek.
A mozi akkoriban valóban közösségi tér volt, ott zajlott a mindennapi élet (igen, még a szexuális életüket is ott intézték, és ez senkit sem botránkoztatott meg). Elmerülhetünk egy régi korban, amikor a filmekből az egyház miatt ki kellett vágni a csókjeleneteket, aztán változtak az idők, ez a családias hangulat eltűnt, de az emberek nem felejtették el a régi szép napokat, megható, ahogyan megkönnyezik a régi moziépület pusztulását. A múltból a jelenbe ér a történet, amely ekkora egy picit veszít a lendületéből, de még mindig van benne annyi erő, hogy a végén Salvatoréval együtt könnyezzük meg azokat a képeket, amelyeket Alfredo hagyott rá.
Philippe Noiret (aki én a Neruda postásában láttam először, és nagy tisztelője voltam) zseniális alakítással örvendeztet meg bennünket, mégis méltó játszótársa tudott lenni egy kisfiú, Salvatore Cascio, aki a kis Totót játszotta a filmben, olyan kiemelkedően, hogy BAFTA díjat kapott érte. Marco Leonardi, Brigitte Fossey, Agnese Nano remek volt, mint mindenki ebben a kiváló alkotásban, talán Jacques Perrin halványabb egy árnyalattal, mint kellene. Morricone zenéje simán zseniális, rengeteget ad hozzá a hangulathoz a kifejező muzsika.
Guiseppe Tornatore életének fő műve ez a lelket magasra röptető mozi, amely évtizedeken ível át, mégis egységes egészként működik. A játékidő hossza fel sem tűnik, annyira sodróak a képek, néztem volna még a jobbnál jobb jeleneteket, amelyekről süt a vérbő olasz temperamentum, és úgy mesél nekünk az élet nagy kérdéseiről, hogy méltó emléket állít a mozi aranykorának.
9/10
A Cinema Paradiso teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab oldalán).
