Vannak írók, akiknek elegendő egyetlen könyv ahhoz, hogy beírják magukat az irodalomtörténetbe. Harper Lee ebbe a kategóriába tartozott, a Ne bántsátok a feketerigót! című alkotása világhírűvé tette, de aztán elmarad a folytatás, az írónő visszahúzódó életet élt, kerülte a nyilvánosságot, mégsem merült feledésbe a neve, amelyet elsősorban annak köszönhet, hogy nagy sikerű filmadaptáció készült a regényéből. Gregory Peck ikonikus szerepe lett Atticus Finch, mára pedig már klasszikussá érett a Robert Mulligan rendezte mozi. Nem értem, hogyan maradt ki eddig az életemből, már régen terveztem a megtekintését, most Harper Lee sajnálatos halála miatt elérkezett a pillanat. Nem csalódtam, kiváló alkotás, amely minden sablonossága ellenére jóval megelőzte a saját korát, és ma sem poros, tökéletes filmélményt tud nyújtani a nézőjének, kötelező darab!
Egy békés alabamai kisvárosban járunk az 1930-as években. Atticus Finch (Gregory Peck) özvegy ügyvéd, aki egyedül neveli fiát, Jam-et (Philip Alford) és lányát, Scout-ot (Mary Badham). A település lakóinak életét felkavarja az az akkoriban rendkívüli eset, hogy egy fehér lányt, Mayellát (Collin Wilcox) megerőszakol és megver egy fekete férfi, Tom Robinson (Brock Peters). Atticus elvállalja a védelmét, amellyel magára és gyerekeire vonja az emberek haragját...
Vajon mennyit ért meg egy gyerek a fajgyűlöletről egy olyan korban, amikor a négerek még másodrendű embereknek számítottak? Harper Lee ugyanis a kislány szemszögéből mutatja be a történetet, aki apjának köszönhetően sokkal nyitottabb és elfogadóbb szellemű, mint a többiek, de mégiscsak egy gyermek, aki a saját szintjén éli át a körülötte zajló eseményeket. Egyáltalán nem egysíkú darabról van szó, több műfaj keveredik a filmben, kezdetben a gyerekekre fókuszál a történet, majd a békés családiasság egy kőkemény tárgyalótermi drámába torkollik, hogy aztán egy újabb csavarral thrillerre váltson. A kicsit lassú kezdés után hirtelen felgyorsulnak az események, mindvégig képes fenntartani az érdeklődést ez a remek alkotás.
Mai szemmel nézve kicsit nehéz megérteni, miért számított annyira fontos filmnek a saját korában, hiszen egy fehér férfi harcát mutatja be, aki a saját társadalmi közegét akarja meggyőzni arról, hogy ártatlan a védence, magányosan harcol az előítéletek ellen, miközben tudja, hogy munkájának gyümölcse a jövőben fog megmutatkozni. Ne felejtsük el, hogy a 60-as években készült a mozi, a polgárjogi mozgalmak nagy korszaka előtt, ne várjunk tőle erőszakos jeleneteket, ez a történet azt mutatja meg, a fehérek hogyan élték meg az eseményeket, a belső lelki folyamatokra koncentrál, inkább kordokumentum, mint forradalmi alkotás. Szavak nélkül mutatja meg, hol volt akkoriban a helye a feketéknek (a bíróságon a karzaton, a mindennapokban pedig megtűrt, de el nem ismert emberként kezelték őket), nem ítélkeznek az alkotók, pusztán megmutatják, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy egy fehér férfi mindent megtegyen azért, hogy bebizonyítsa védence ártatlanságát, és mennyire nem volt esélye a fehérekből álló esküdtszék előtt, az előítélet erősebb volt, mint a puszta tények. De elindult a változási folyamat, az erkölcsi győzelem tehát mindenképpen Atticus Finch-é maradt.
Nagyon komoly kérdéseket feszeget a film, amely ennek ellenére mégis meg tudja őrizni az ártatlanságát, mivel a kislány szűrőjén keresztül láthatjuk az eseményeket. Rendkívül sokrétű a történet, a tárgyalótermi csúcsjeleneten túl (a védőbeszéd nem véletlenül lett legendás, felejthetetlenre sikerült!) Scout felnőtté válásának kezdetét is figyelemmel kísérhetjük (a kislány egymaga képes arra, hogy megállítsa a lincselésre készülő tömeget, pedig csak a saját szintjén próbálja elmagyarázni a felnőtteknek, hogy nem érti, miért készülnek ezen dicstelen tettre). További érdekes momentum, hogy a gyerekek szomszédjában egy szellemileg sérült férfi él, akit elzárva tartanak a szülei, ők pedig éppen ezért határtalanul kíváncsiak rá. Aztán a legvégső fordulatnál kiderül, hogy akit rémnek hittek, valójában az életüket menti meg. Végtelenül egysíkúak a szereplők (Finch jó ember, Bob Ewel rossz, stb.), mégis mély hatást tud gyakorolni a nézőre a film, köszönhetően a jól megírt karaktereknek, a remek operatőri munkának és a kiváló színészi alakításoknak.
Gregory Peck visszafogott, mégis erős jelenléte uralja a történetet, nem véletlenül kapott Oscar-díjat az alakításáért, talán élete legjobb szerepét játszotta el a filmben. Mary Badham tökéletes választás volt Scout szerepére, amit az is bizonyít, hogy nem túlságosan gyakran szoktak 10 éves kislányokat Oscar-ra jelölni. Minden színész hozzáadta a saját részét a sikerhez, de magasan kiemelkedik közülük a nagyon fiatal Robert Duvall, aki élete első filmszerepét játszotta el bravúrosan, hiszen Boo Radley egyetlen szót sem szólt a filmben, mégis oda kellett figyelni rá.
Női szemmel nézve, engem egy kicsit felháborított, hogy mennyire kevés szerepet játszott a történetben a lány, aki azzal vádolta Robinsont, hogy megverte és meg akarata erőszakolni, holott valójában ő kezdett ki fehér létére a fekete fiatalemberrel, akit inkább a halálba küldött volna, mint hogy felvállalja az akkoriban hatalmas szégyennek számító "kapcsolatot". Sokkal több volt az ő karakterében, de ez a film nem róla szólt, hanem a fajgyűlöletről és arról, hogy milyen sokat fejlődött a világ ebből ebből a szempontból Harper Lee könyvének kiváló feldolgozása óta.
9/10
A Ne bántsátok a feketerigót teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
