Az országúti kerékpár a sportok azon kasztját képviseli, amely ugyan nem örvend világméretű népszerűségnek, de ennek ellenére kőkemény sport, ami évről-évre mesél a kitartásról, az emberi teljesítmény határairól, valamint a színtiszta versenyszellemről. Azt hiszem a sportág mindmáig legnevesebb alakját, Lance Armstrongot senkinek sem kell bemutatnom: az amerikai világsztár előbb felépült a rákból, majd sorozatban 7 Tour de France győzelmével beírta magát a történelemkönyvekbe, hogy aztán egy későbbi nyomozás során kiderüljön a versenyeken mutatott doppingolása, amely következményeképp megfosztották a címeitől, valamint örökre eltiltották az összes sporteseménytől is. A The Program ezeket az eseményeket próbálja bemutatni, és pont emiatt nem is foglalkoznék a sztori részletes leírásával, mert a történet igazából csak a doppingbotrány szereplői köré csoportosul.
A The Programnak első látásra minden eszköze megvan ahhoz, hogy egy igazán komoly alkotás legyen: a főszerepében egy alulértékelt, de igencsak tehetséges színész (Ben Foster) alakit, a rendezői széket a többek között A királynőt, a Pop, csajok satöbbit vagy a Philomena-t jegyző Stephen Frears foglalta el, a forgatókönyvet pedig Danny Boyle gyakori alkotótársa, John Hodge vetette papírra David Walsh könyvéből.
Azonban a biztató előjelek ellenére, ahogy az lenni szokott, ami elromolhat, az a filmben el is romlik: látszólag Armstrong élete és doppingbotránya olyan szövevényes témát szolgáltat, hogy a bő száz perces játékidő csak arra elég, hogy Frears és Hodge a sztori felszínét megkapargatva gyakorlatilag egy sztori-vázlatot skicceljen fel. Ebből adódóan a képsorok olyan hatást keltenek, mintha fontos jelenetek maradtak volna a vágóasztalon, a történet alakulása pedig emiatt esetlegesnek hat, pláne azok számára, akik nem olvastak utána komolyabban Armstrong sikereinek és bukásának.
Ettől egy fokkal kisebb hiba az, hogy a The Program gyakorlatilag nem tudja, mit kezdjen magával, mert a forgatókönyvnek látszólag nincs kitűzött fókuszpontja: a történet egyszerre próbál foglalkozni az Armstrongot támogató, majd ellene forduló csapattársakkal, a híres doppingdoktorral, Lance rákkal folytatott küzdelmével és alapítványával, valamint Floyd Landis útkeresésével. Ezek olyan témák, amelyek gyakorlatilag egytől-egyig jó alapanyagok lennének egy filmhez, azonban a The Program azzal, hogy mindegyikkel foglalkozni próbál, se életrajzi filmként, se sportfilmként, de még drámaként sem működik igazán.
Akik valamennyire mentik az alkotás irháját, azok a színészek. Ben Foster hozza az elvárhatót, és nagyszerű játékot produkál a narcisztikus, arrogáns és egyben maximalista Armstrong szerepében, Chris O’Dowd jól hozza Walsh figuráját, Jesse Plemons és Lee Pace is kiváló alakítást nyújt, Dustin Hoffman rövid mellékszerepe pedig igazán „szeretetre méltó”.
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy a The Program melyik célközönséget célozza meg, hisz, ahogy fentebb is írtam, sportfilmnek túl felületesen foglalkozik magával a sportággal és a versenyekkel, életrajzi alkotásként pedig hiányoznak belőle Armstrong fontos jellemfejlődési pillanatai (amelyeket amúgy a nagyszerű Szökésben című könyv kiválóan ábrázol, lehet jobban jártunk volna, ha azt adaptálják). Azonban ennek ellenére sem tudnám kijelenteni, hogy Frears filmje kifejezetten rossz lenne, viszont azt sem mondanám, hogy jó filmélménnyel volt dolgom. Az elvártakhoz képest mindenképp csalódás, azonban akik egy gyorstalpalót szeretnének az Armstrong-botrányból, azok talán tehetnek vele egy próbát. Bár, ők is jobban járnak egy erről szóló dokumentumfilmmel.
6/10
