A filmet az Anilogue Animációs Filmfesztiválon volt lehetőségem megtekinteni

Az ezredforduló környékén a filmvilág Charlie Kaufman műfaji határokat elmosó alkotásaitól volt hangos (és azon kevés forgatókönyvírók közé tartozott ezzel, akiknek a nevét alkalmasint jobban megjegyeztük egy mű kapcsán, mint a rendezőét), azóta viszont meglehetősen keveset lehetett hallani róla. Első és egyben legutóbbi rendezése óta 7 év telt el, mire egy újabb alkotással jelentkezett - méghozzá ismét egy szokatlan darabbal, egy egész estés stop-motion animációval. Az Anomalisa ez alapján akár lehetne egy jelentéktelen furcsaság is (elvégre John Malkovich-csal mégiscsak könnyebb a nézők szívét megnyerni, mint néhány bábbal), azonban senkit ne tántorítson el az elsőre bizarr tálalás: ez bizony Kaufman pályafutásának egyik legjobb műve.

Michael Stone-énál (David Thewlis) szürkébb életet nehéz lenne elképzelni: ugyan a maga szakterületén (vevőszolgálat) egy kisebb sztárnak számít, de a boldogságot sem munkájában, sem családjában, sem mindennapjainak bármelyik másik szeletében nem találja meg. Minden embert ugyanolyannak lát és hall, azonban a hotelszobájában egyszer csak meghall egy egyedi hangot, ami az egyébként semmilyen tekintetben nem különleges Lisához (Jennifer Jaosn Leigh) tartozik. Michael pedig innentől kezdve meg van győződve arról, hogy Lisa lesz az, aki színt fog vinni az életébe.

Charlie Kaufman mindig is híres volt arról, hogy egészen szürreális koncepciókból képes kihozni borzasztóan emberi történeteket, és az Anomalisa ilyen szempontból az egyik legjobb munkája. Hihetetlen elegenciával és elbűvülő fanyar humorral festi meg Michael hétköznapjainak teljes jellegtelenségét, és még a legnevetségesebb small talkból is szívhez szóló pillanatokat képes faragni. Egy egymással párhuzamosan zajló feelgood mozinak és egy szívfacsaró drámának lehetünk tanúi, ez pedig már csak azért is megdöbbentő, mert a produkció úgy képes ilyen széles érzelmi skálán mozogni, hogy mindvégig elviselhetetlenül hétköznapi mozzanatokkal operál.

Sem Michaelben, sem Lisában nincs semmi olyan nagyszerű, nagyszabású vonás, amit a tipikus hollywoodi romantikus mozik kissé mosóporreklámba illő hőseiben látunk, ugyanakkor az ő esetlenségük, zavartságuk teszi az Anomalisát naggyá. (Nem véletlen, hogy a plakáton is a "The most human film of the year" mondat van hatalmas betűkkel kiemelve.) És a produkció összes ellentétes irányba mutató eleme tulajdonképpen erre az egy jellemzőre szűrődik le: minden cinikus poén mögül kibújó szomorú fordulat, minden szürrealitásba forduló ártatlan beszélgetés emberi mivoltunk legfájdalmasabb pontjait célozza be.

Természetesen annak ellenére, hogy remekmű, az Anomalisa sem tökéletes, a kissé összeszedetlen finálé például számomra sokat rontott az élményen, mint ahogy az a tény is rajta hagyja a nyomát néha a végeredményen, hogy Kaufman eredetileg egy 40 perces rövidfilmet tervezett, és ebből bővítette egész estéssé az alkotást. De garantálom, hogy egy ennyire gyönyörű és érzelmes darab élvezetében ez senkit nem fog meggátolni.

9/10

Az Anomalisa teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán