Az életrajzi művek többségének egy nagy rákfenéje van: kevesen élnek annyira izgalmas/lenyűgöző/tanulságos/fontos életet, amely filmvászonra kívánkozik (legalábbis nem olyan számban, mint ahány biopic készül évről-évre). Szép (és sokszor igaz( közhely, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró, de az emberek többsége nem egy utánozhatatlan, élettel teli figura - ez a film viszont annyira ilyennek szeretné bemutatni hősét, hogy végül már azt is megkérdőjelezzük, egyáltalán egy valós személyről szólt-e.

Az egy veszedelmes elme vallomásainak főszereplője Chuck Barris (Sam Rockwell), aki saját magát igazi polihisztorként mutatja be: számos népszerű tévéshow ötletgazdája volt (mint a Dating Game vagy a Gong Show), mellesleg dalokat is írt, és mellékállásban CIA-ügynökként is dolgozott (bár ezt a szervezet váltig tagadja). A főhős önvallomásában pedig egy egyszerre bizarr és lenyűgöző figura képe rajzolódik ki előttünk, aki egy kicsit maga is beleőrült az általa vezetett életbe.

Charlie Kaufman forgatókönyvíró kezéből nyilván nem egy 100%-ig realisztikus, szokványos filmet kellett volna várnunk, de a fentiekből már kirajzolódik a fő probléma, hogy ezúttal mintha maga sem tudná eldönteni, milyen alkotást akar kihozni Az egy veszedelmes elme vallomásaiból: szatírát a médiáról, könnyed kémfilmet, egy bizarr személyiség portréját, a végeredmény pedig teljesen elveszik ebben a több kapura történő játékban. Épp mire elmélyedhetnénk abban, hogyan változtatta meg a tévézést igénytelen show-ival Chuck Barris, a mű átcsap egy túlstilizált kémjátszmába, majd a főhős egyre inkább megbomló elméje egy még szürreálisabb élménnyé alakítja a filmet. A legkomolyabb probléma viszont az, hogy Barris (szándékosan vagy sem) nem tudta komolyan venni saját önéletrajzát: amikor valami őszinte, tragikus pillanatot láthatnánk, az alkotás hamar elviszi ezeket a lehető legnevetségesebb irányba, mintha félt volna attól, hogy túlságosan is megnyílik a nézők (olvasók) felé. A könyv ismeretének hiányában nem tudok nyilatkozni arról, hogy nem Clooney rendezése erősítette-e fel ezeket a stílusjegyeket, de végeredményben Az egy veszedelmes elme vallomásai egy olyan ember portréja lesz, aki inkább bohóckodik, mint hogy őszintén meséljen magáról.

A színészből lett rendező egyébként meglehetősen profi munkát végzett debütálása során, rengeteg kreatív megoldással segítve azt, hogy Kaufman és Barris stílusa megfelelően működjön vizuálisan is, de az atmoszférát ő is csak megteremteni tudja, egységessé és élvezhetővé tenni már nem. Még Sam Rockwell is annyira küzd ezzel a disszonáns meghasonlottsággal, hogy jobb híján önmagát hozza - vagyis azt a karaktert, akit filmjei többségében alakítani szokott. És ezzel párhuzamosan az Egy veszedelmes elme vallomásai is valami olyasmi lesz, amit egy tipikus mozitól elvárnánk: tele szexi szuperügynökökkel, mesterkélt drámázással, őrjítő, de ártalmatlan paranoiával, és mindezeket feloldó humorral, csak éppen közben az ember veszik ki mögüle, akiről elvileg szólna.

Persze könnyen lehet, hogy pont ez a csattanó: elvégre mi is a híres kémeket, menő médiaszemélyiségeket, laza poéngyárosokat keressük az életrajzi filmekben, és ha egy mód van rá, valami hasonló életútról szeretnénk majd beszámolni földi pályafutásunk alkonyán. Ilyen szemmel nézve egy tökéletes szatírát láthatunk, csakhogy ettől még az Egy veszedelmes elme vallomásai a legkevésbé sem lesz egy élvezetes és bármilyen tekintetben kiemelkedő darab.

6/10

Az Egy veszedelmes elme vallomásai teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán