Hollywoodról általában csak olyan végletekben tudunk nyilatkozni, mint a szórakoztatás fellegvára, vagy éppen nyálas kliségyár, és bár mára (a közepes költségvetésű produkciók eltűnésével) tényleg egyre inkább fekete-fehérré válik a helyzet, nem is olyan régen volt még idő, amikor sokkal változatosabb alkotások fértek be az Álomgyár ernyője alá. Nem akarok más látszatot kelteni, természetesen az Esőember is ízig-vérig hollywoodi darab, annak minden erényével és hibájával, ugyanakkor 1988-ban még annyival magasabban volt a mérce, hogy nevetséges-mesterséges termék helyett csak a stúdiórendszer egyik királyaként lehet tekinteni rá.

Charlie Babbit (Tom Cruise) egy nagydumás, öntelt fickó, aki magán kívül szinte senkivel nem törődik. Ennek megvan a maga oka, lévén, hogy édesapja szigorúsága révén szinte még gyerekként kellett a saját lábára állnia, és létrehoznia vállalkozását, amely most a csőd szélén táncol. Így inkább kellemetlenség, mint fájdalom, hogy édesapja elhunyt - az viszont már igazán húsba vágó élménnyé teszi, hogy semmit nem hagyott rá. Az örökséget ugyanis Charlie autista bátyja, Raymond (Dustin Hoffmann) kapta, akinek létezéséről eddig a férfi nem is tudott. Adósságai miatt nem hagyhatja ilyen könnyen veszni a pénzt, ezért egy kétségbeesett pillanatában úgy dönt, megszökteti Raymondot, nem sejtve, hogy ez rá sokkal nagyobb terhet ró, mint azt tervezte.

Nehezemre esett nem meglátni a forgatókönyvírói igyekezetet amögött, hogy egy legkevésbé sem szimpatikus fiatalember a semmiből pont egy olyan testvért kap, aki segítheti teljesebb emberré válni. Még azt sem mondanám teljesen természetesnek, ahogy Charlie barátnőjét eltüntetik a képletből, hogy a film nagy részére ketten maradhassanak Raymonddal, és még sok hasonló ponton érezni, hogy az írói szándék felülírta a természetességet és a realitást. Persze rengeteg filmnek alapállása, hogy két tűz és víz karaktert ereszt össze, de amilyen formában ez a produkció eleinte ezt teszi, könnyen válik megmosolyogtatóvá. Azonban nem emlegetnénk ennyi év múltán is klasszikusként, ha ez valóban így lenne, és a történet túl tud nőni az alapötlete hiteltelenségén.

Még ha ezt egy kicsit erős szembeállítás árán is éri el, az Esőember forgatókönyvében minden jelenet szinte tökéletes: ott van benne két szögesen ellentétes ember állandó és feloldhatatlan konfliktusa, amely drasztikus lépések helyett csak minimális mozdulatokkal viszi előre a cselekményt, ezzel folyamatosan árnyalva Charlie és Raymond formálódó kapcsolatát. Egyben pedig a két karaktert is, hiszen ezen az utazáson mi is egyre jobban megismerjük kettejüket, és a szkript nem működhetne ilyen jól, ha nem tudná hősei vonásait olyan aprólékossággal kialakítani, mint egymáshoz fűződő viszonyukat. Természetesen a párosból az alkotás igazi sztárja Raymond és Dustin Hoffman, akivel az alkotók (még ha akaratuk ellenére is sokakban ültettek el hamis képet az autistákról) egy egészen új világba engedtek betekintést a moziba járók számára.

Hiába lehet tehát azt mondani rá, hogy a könnyebbik utat választották ezzel a két figurával, az alkotók végül rengeteg erőfeszítést öltek abba, hogy ne csak kétdimenziós sablonokat lássunk a vásznon. Egy tipikus hollywoodi mű valószínűleg 20 perc alatt, vagy legalábbis jóval kevesebb odafigyeléssel oldotta volna meg azt a feladatot, amelyből az Esőember megszületett, és eltúlzott alapfelállása ellenére pont egy ilyen egyszerű dologban rejlik a különlegessége: elhitette velünk, hogy az arrogáns, senkivel nem törődő aranyifjú pont kaphat a semmiből egy gondoskodásra és megértésre szoruló testvért - és ebből az egészből, még mi, nézők is profitálhatunk.

9/10

Az Esőember teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán