A Fák jú, Tanár úr! első része egy hatalmas kellemes meglepetés volt számomra, a német mozizók körében pedig akkora siker, hogy 2013-ban csak a második Hobbit tudta megelőzni a pénztáraknál - így természetesen elkerülhetetlen volt, hogy idén már meg is kapjuk a második részt. Persze mindannyian tudjuk, hogy jó vígjáték-folytatás nagyjából annyi van a világon, mint börtönviselt kamutanár, de ha már Bora Dagtekin egyszer ilyen pozitívan tudott bemutatni egy nagyon elcsépelt koncepciót, miért ne sikerülne neki megváltoztatni az előítéleteinket a második részek kapcsán is? Viszont sajnos a tudománya erre már nem terjedt ki, és a Ted 2 után egy újabb iskolapéldáját láthatjuk annak, hogyan nem szabad egy komédiát folytatni.

A problémák - mint mindig - itt is azzal kezdődnek, hogy az első résszel az alapvető humorforrás (hogyan töri be a tapló tanár a még nála is taplóbb gyerekeket) megszűnt, másodszorra már ugyanezt a konfliktust Bora Dagtekin nem tudja felépíteni, illetve amikor időről időre meg is próbálná, nagyon erőltetetten és következetlenül képes csak erre. Az író-rendező pedig azzal sem jutott dűlőre, hogy mi legyen történetének fő fonala, amelyet ennek helyébe állít, és 4-5 teljesen esetlegesen előrángatott motívumból férceli össze forgatókönyvét. Előhozza újra az elrejtett szajrés motivációt, de ezúttal már nehéz elhinni, hogy az alapvetően korrekt életet élő Zeki egészen Thaiföldig rohanna 50 ezer euró kedvéért, szerepet kap egy rivális iskola is, de a velük való küzdelem pár félig kidolgozott jelenet után hamvába hal, láthatjuk még a helyi árvák eleinte ellenséges, aztán egyik pillanatról a másikra legnagyobb szövetségesekké váló csapatát, és hiába érnek össze végül a szálak, sosem növik ki kezdetleges mivoltukat.

A legjobban azonban az hiányzik, hogy főszereplőnknek találjon egy új karakterívet, azonban az első felvonás egyszerre erkölcsi vonatkozású és a tanári hivatás kapcsán örök érvényű kérdéseket megfogalmazó dilemmáját megközelíteni sem sikerült. Zeki kap néhány teljesen felszínes mozgatórugót, amelyek megpróbálják elhitetni a nézővel, hogy ezúttal is lezajlik benne egy-két lelki folyamat, de Bora Dagtekin nem erőlteti meg magát, hogy ezeket valódi küzdelmekké növessze, sokszor teljesen háttérbe szorítva magát a főhőst is. Szegény Zeki Müller egy különösen is idegbajos Agresszív Kismalacként trappol végig a saját filmjén, amelyben jóformán nincs is több funkciója annál, mint hogy nagyon felhúzza magát a történéseken. Így helyette a rivaldafényt diákjai kapják meg, akik azonban az alkalmankénti ökörködésen kívül történetmesélési szempontból használhatatlanok.

Konzekvens építkezés helyett így a forgatókönyv egy teljesen kaotikus ötletbörze lenyomatává válik, amelyben szinte két összefüggő jelenet nincs, a benne kirajzolódó ívek pedig vékonyak és borzasztó körülményesek. Sokszor éppenséggel követhetetlen is, hogy éppen mi miért történik a vásznon, amely részben abból is ered, hogy a vágószobában a film a Hobbit 3 és a Bosszúállók 2 szerelemgyereke lett kapkodás terén, ugyanis a rendező ahelyett, hogy kidobta volna egyik-másik történetszálát (és a többire fókuszált volna), inkább a kegyetlen tempójával próbált mindent belesűríteni az így is két órás játékidőig jutó produkcióba. Hozzá kell tennem, az első része sem volt egy lassú alkotás, de  ezúttal nemcsak a film ritmusa esett áldozatul ennek az igyekezetnek, hanem rengeteg ponton érződik, hogy komplett mondatok, vagy akár jelenetek is kiestek a narratívából, tovább növelve az élmény zavarosságát és esetlegességét.

Bora Dagtekin viszont ha nem is volt tisztában azzal, mit akar kezdeni második filmjével, azt pontosan tudta, milyen elemek tették naggyá az elsőt. Így a diákok (igaz, idővel kissé repetitívvé váló) bunkósága a játékidő második felében már képes egy korrekt humorfaktort szállítani, a soundtrack továbbra is kiváló, a rendező pedig a szívhez szóló, kissé drámaibb hangvételt sem hagyta el a fináléból - bár ez most szintén idegen testként mozog az alkotásban, ahelyett, hogy a nagy egész része lenne.

Vannak tehát értelmes és kifejezetten élvezhető szakaszai is a műnek, azonban az összkép egy iszonyatosan nagy, félkész ötletekből összefércelt katyvasz, amely ugyan nézhető, de olyan érzékszervi túltöltés, amely kellemesnek semmiképpen nem mondható. Borzasztóan hiányzik egy kidolgozott geg, egy alaposan végiggondolt történetszál, de egyáltalán bármi, aminek van még következménye 5 perccel azután, hogy megtörtént - és ami segít elhitetni, hogy nem csak a rendező elméjében rohangáltunk össze-vissza két órán keresztül.

5/10

A Fák jú Tanár úr 2 teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán