A filmet a CineFesten volt alkalmunk megtekinteni.
Jorgosz Lanthimosz egy megosztó rendező, azt hiszem, ezt nagyobb lelkiismeret-furdalás nélkül, objektíven kijelenthetem, hisz a Dogtooth (amelyet idegen nyelvű Oscarra jelöltek), majd az Alpok is megosztotta a szakmát metsző drámaiságával, és sokszor túl messzire menő naturalizmusával. A homár esetében azonban kisebbfajta konszenzus alakult ki, hisz a sajtóorgánumok egy többnyire vicces, ám tanulságos és drámai alkotásként aposztrofálták.
A – vélhetően – nem túl távoli jövőben a csökkenő népszaporulatot radikális megoldással próbálják megállítani: aki pár nélkül marad, 45 napot kap egy szállodában, hogy párt találjon, különben egy általa korábban választott állattá változtatják és szabadon engedik. Főhősünk, David is ebbe a szituációba keveredik, azonban időközben rá kell jönnie, hogy az érzelmek megjátszása sokkal nehezebb feladat, mint azokat eltitkolni, pláne ha radikális büntetés jár érte.
Ahogyan az a történetből is látszik, Lanthimosz most sem hazudtolta meg önmagát abszurditás és ötletes koncepció terén, azonban A homár valami olyat tud, amelyet az eddigi filmjei még csak próbálgattak: a nyers képsorok, a néha már-már irritálóan, ám szándékosan jéghideg karakterek és a robbanásszerű brutalitás olyan gondolati síkot képes alkotni, amely attól függetlenül elültet valamit a néző agyában, hogy végül is tetszett-e neki az alkotás egésze, vagy nem.
A történet ugyanis olyan radikális témákat boncolgat, amelyek bár a felszín alatt, de mindennapos problémákat szülnek, és ahogyan arra David is rájön, igazából a kényszerű párkapcsolat, vagy a kényszerű egyedüllét sem megoldás, ha az ember épp a másikat akarja. Persze hiba lenne csupán erre az egy gondolatra szűkíteni A homár mondanivalóját, hisz a sztori legalább annyit mesél a csordaszellemről, mint a társadalmilag elvárt párkapcsolati reflexekről, és ezen kérdésfelvetések boncolgatásán túl attól sem riad vissza, hogy veszettül vicces szituációkat tárjon a nézők elé.
Ezek a szituációs poénok persze nem lennének olyan szórakoztatóak hús-vér színészi játékok nélkül, azonban a Farrell – Weisz –Whishaw – Seydoux – C. Reilly ötös által fémjelzett gárda, valamint a mellettük feltűnő mellék-színészek is nagyszerűen hozzák a sokszor fapofa, máskor szánalmasan szerencsétlen, vagy éppen irritálóan gyerekes karaktereket.
Persze hiba lenne említés nélkül hagyni a képsorok politikai tartalmát, pláne ha az összképbe belekalibráljuk Görögország (és vele együtt a görög film) évek óta tartó gazdasági tragédiáját. David útkeresése a két szélsőséges tábor között felfogható a politikai eszmék között utat nem találó kisember történeteként is, kiváltképp igaz ez az olyan jelenetekre, amelyben a két periféria képviselői hamisíthatatlan propagandával próbálják meggyőzni a maguk igazáról a szereplőket.
Lanthimosz újra elérte azt, hogy a filmjéről még hetekig-hónapokig beszélgessünk, azonban ezt ezúttal nem csupán a polgárpukkasztó képsoraival, hanem rendkívül vicces szituációjával, aktuális mondanivalójával és rendkívül jó színészvezetésével sikerült elérnie. Ezek után nem meglepő, hogy az egyre óriásibbá váló Jameson CineFesten is harcolni kellett azért, hogy a teremben, ülve nézzük a film premierjét.
9/10
